Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
kívánkozik - félévszázad eredményei után immár bizonyítottan - a legfontosabb társadalmi mozgalom, a külföldi magyar cserkészet munkájának értékelése és jelenlegi állapota. Általánosan közismert tapasztalat, hogy a nyugati magyar fiatalok megtartásának legjobban bevált módszereit a cserkészet alkalmazza. Teleki Pál — csodálatos sugallattal — a cserkészet nemzetközi eszmevilágát a magyar nevelés talajába ültette át a huszonnegyedik órában (a negyvenes évek elején), és teljesen magyarrá formálta, anélkül, hogy a cserkészmozgalom egyetemes humanizmusán a legkisebb csorbát is ejtette volna. A cserkészet didaktikáját sokan próbálták utánozni, diktátorok is — de sikertelenül (Nem elég a hierarchia, szeretet is kell hozzá jócskán.) A nemcsak könyvből, nemcsak a tanitó/tanár szavaiból való tanulás, hanem az élmény, az átélés lelki befogadásának pedagógiai értékét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A tábortűznél énekelt népdalok, a regöstáborok varázsos hangulata, a magyarságismereti táborok módszertana, a próbák, akadályversenyek keretmeséi és forgatókönyvei ezernyi láncszemmel kapcsolják az érzékeny, fiatal lelket a magyar örökséghez. A Corvina-tábor a magyar kultúra, művészetek és irodalom jeles műveivel ismerteti meg a cserkészeket, megint csak élmények: verselemzések, felolvasó színház, video vetítések, részben megjátszott színdarabok, balladák, hangszalagok, megvitatások stb. segítségével. A Zrínyi-táborban a legjobbak az igényes magyar beszéd szépségét igyekeznek elsajátítani. A vezetőképző táborok végső fokon társadalmi szerepre, emberek befolyásolására, példaadásra, irányításra nevelik a fiatalokat. Ennek az életformának kifelé irányuló hatását nevezik a cserkészvezetők a társadalom elcserkésziesítésének. S ez tömören önként vállalt, önzetlen és szeretettel végrehajtott közösségi munkát és erkölcsös, istenhívő életet jelent. Sikeres-e a cserkészetnek ez a célkitűzése? A válaszunk — elfogultság nélkül — részleges igen lehet. Igen, mert a nyugati magyarság közösségi életében egyáltalán résztvevő, csekélyszámú fiatal nemzedék döntő többsége cserkész, vagy a cserkészetben erősítette meg magyarságtudatát. De a válasz részleges nem is, mert a felnőtt cserkészekből — létszámukhoz képest — csak nagyon kevesen vállalják a közösségi munkát. Sokat magával sodor a környezet lüktető életformája. Az egyetem nagy vízválasztó. Utána csak a küldetéstudatot hordozók térnek vissza a magyar közösségi életbe. A tartózkodás részben nemzedéki ellentétekre is visszavezethető. Ezeket csak elmélyítették a személyeskedő civakodások „az öregek" között. S nagy mértékben hozzájárul az is, hogy nyugati magyar cserkészetünk túl van a delelőn. A zenit a nyolcvanas évek elejére tehető, amikor kereken 6000 volt az aktív cserkészek létszáma Nyugaton (Bodnár Gábor: Szétszórt árvalányhaj). Jelenleg — 17-18 év múltán — 3000 körül van. Ezért a csökkenésért természetesen nem a cserkészet a felelős, hanem a szülők, akik nem küldték a cserkészetbe a gyerekeiket, illetve az amerikai magyar társadalom, melynek asszimilációs sebességét a népszámlálások fent idézett adatai bizonyítják. A könyvből elénk táruló és az amerikai magyarság nyelvének és kultúrájának megtartásáról szóló, naprakész helyzetjelentésnek adatai nem adnak okot a derűlátásra. A könyv a kialvó lelkek utolsó pislákolásait tízezres és százezres méretekben villantja felénk. De nem jogosít fel siránkozásra sem. A requiem húrjait megpendítők nem a feltárt tények feladatokra-munkára szólító kürthangját hallják, hanem saját kicsinyhitűségükről tesznek tanúbizonyságot. Diagnózis nélkül nincs gyógyulás. Illyés Gyulától kölcsönzött parafrázisra késztet az adatokból elénk táruló kép lelki visszhangja: nem volt elég. Több kell, esetleg más is és jobban kell tegyük. Nem volt elég. Különösen belém égett Kovács Évának egy megjegyzése a magyar iskolákról: „...nem tartanak kapcsolatot egymással. Gondjaikat és hiányosságaikat egymaguk igyekeznek megoldani, még a cserkészcsapatoknál sincs egységes tanrend." A szolidaritás hiánya az egyik legsúlyosabb öröklődő betegsége a magyar közösségeknek. Az együttműködési készség nemcsak etikailag dicséretes magatartás, hanem eredményt fokozó hatása miatt kívánatos módszer is. A természettudományban synergizmusnak nevezik azt a jelenséget, amikor két együtt alkalmazott hatóanyag, erő vagy módszer közös hatása nagyobb, mint az önállóan használt hatáskeltők algebrai összege (tehát: 1+1 =2.3 avagy éppenséggel 3). (A gyógyászatban jólismert ez a jelenség gyógyszerek megfelelő kombinációjával.) Az együttműködésnek nem várt hatástöbbletei lehetnek (például tapasztalat- és ötletcsere hasznosítása, a mások által tapasztalt hibák elkerülése, eredményes módszerek átvétele stb.) A második világháború óta bekövetkezett 50 éves elszigetelődés a hazától, a kapcsolatok kiesése, és a kommunista uralomtól való iszonyodás jelentős mértékben hozzájárult az asszimilációhoz. (Mind a két világháború magyar iskolák, egyesületek, szervezetek megszüntetésével járt Észak- és Dél-Amerikában egyaránt. Mit tehettünk? Nagyot nyelve — mindig újra kellett kezdeni — a veszteségek elkönyvelése után.) De javultak-e a kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatok, mióta Magyarország és szomszédai felszabadultak? Az adatok kiábrándítóak. Sokkal jobban ki kellene használni a felszabadult ország (és a határon túli területek) adta lehetőségeket, hogy a nyugati fiatal nemzedékeket a magyarság lelki kötelékeiben megtartsuk. Az elmúlt évtizedekben sokan azért nem küldték gyermekeiket haza 32 ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám
