Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
helyi és országos törvényhozók megválasztását eldönteni lehessen etnikai jellegű választópolgári összefogással. Az sem igen elterjedt, hogy képviselők állásfoglalását és magatartását levelek küldésével vagy a sajtóban megjelentetett olvasói véleményekkel befolyásolni lehessen. Az meg szinte elképzelhetetlen, hogy a magyar nemzetiségű vagy származású polgárok illetékes képviselői annyira bejáratosak legyenek a kormányzás ás törvényhozás hivatalaiba, sót legmagasabb köreibe, mint az Egyesült Államokban. Ennek következtében annak a munkának, amelyet közkeletű kifejezéssel lobbizásnak nevezünk, a lehetőségei és esélyei eltörpülnek az amerikai mellett. Nem véletlen, hogy éppen az Egyesült Államokban alakultak ki e munka — először a Magyar Nemzeti Bizottmány és utóda, a Magyar Bizottság, valamint a magyar kisebbségi jogvédő szervezetek, mint a Magyar Emberjogi Alapítvány, a Magyar Koalíció, és más hasonló testületek által kidolgozott és gyakorlatba átültetett — hatékony formái és módszerei. Méltánytalan volna e tevékenység eredményességét csak az európaitól eltérő adottságokkal magyarázni és az emberi tényezőtől elvonatkoztatni. Az eredményekhez nagy mértékben hozzájárult azoknak a magyaroknak tehetsége, gyakorlati felkészültsége, eltökéltsége és politikai taktikai érzéke, akik ebben az egyetemes magyar nemzeti érdeket szolgáló munkában részt vesznek. Ezzel szorosan összefügg a magyarságkép javításában vállalt nyugati magyar szerep. Itt is megállapítható, hogy az amerikai magyarok jóval tevékenyebbek és eredményesebbek, mint a nyugat-európaiak. Mégha figyelembe vessszük is, hogy lélekszámban háromszor annyian vannak, mint nyugat-európai társaik, feltűnő, amit immár hosszabb idő óta a javukra billenő mérleg mutat. Nyugat-Európában sajnos nem léteznek vagy csak módjával működnek olyan intézmények és csoportok, amelyek fontos feladatuknak tekintik a magyarságról, a magyar nemzet történetéről, XX. századi helyzetéről és törekvéseiről terjesztett hamis adatok és kedvezőtlen vélemények kiigazítását, helyesbítését, megalapozatlan következtetések és ítéletek cáfolását. Európában csekély azoknak személyeknek és csoportoknak a száma, akik és amelyek a Magyarországról és a magyar nemzetről megjelenő ábrázolásokat és véleményeket rendszeresen és módszeresen figyelemmel kísérik, sajtóban felszólalnak, a magyarságról alkotott képnek a tényeknek megfelelő kiigazításán fáradoznak. Változatlanul és minden túlzás nélkül megállapítható, hogy mind a nyugat-európai, mind a tengerentúli magyar kolóniák a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek pénzügyi és anyagi támogatásában a lehetőségek határáig elmentek. Erről még nem készült kellő adatgyűjtés és hiteles felmérés, de minden személyes ismeret és tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a nyugati magyarság e tekintetben minden várakozásnak és vele szemben táplált igénynek, de a nemzethez való tartozásból fakadó morális kötelezettségnek is eleget tett. A nyugat-európaiak valószínűleg mindenki másnál nagyobb mértékben, annak következtében, hogy földrajzi közelség révén az igények és a kérések hamarabb értek el hozzájuk és kielégítésük is gyorsabban történhetett, mivel a rászorulókat és segélyzőket nem óceánok választották el egymástól. Ha azt nézzük, hogy a világban szétszórt nyugati magyarok pénzben és más javakban mennyivel járultak hozzá az elmúlt évtizedekhez a hazai és a kárpátmedencei magyar lakosság szükségleteinek kielégítéséhez; ennek folytán milyen mértékben enyhítették a belső szociális bajokat és feszültségeket, vettek le terheket az állami hatóságok és intézmények válláról, akkor bőven megfizették azt az adót, amelyet némely hazai kommentátorok állandóan emlegetnek. Ezek a magyar állampolgársággal is rendelkező nyugati magyarok választójoghoz való juttatását azért nem tartják indokoltnak, mert nem vesznek részt a közteherviselésben, vagyis nem fizetnek adót. A nyugati magyarok többet juttattak már eddig is az országnak, mint amennyit a majdan feltehetően szavazásra jogosultak adóként lerónának. A nyugati magyarokat a kommunizmus évtizedeiben a hazai diktatórikus rendszerrel szembeni határozott elutasítás és a hivatalos szervekkel való mindennemű kapcsolatnak az ellenzése, vagy annak a legalacsonyabb fokra való korlátozása jellemezte. Csak néhány kivételes eset fordult elő, amikor a kapcsolatok túlmentek a többségi közvélemény által türelemmel szemlélt határokon. A hazalátogatások szaporodása is csak a nyolcvanas években vált feltűnővé, amikor ugyanis mód nyílott arra, hogy egy budapesti út vagy balatoni nyaralás már ne minősülhessen a hazai uralmi rendszer javára tett megnyilatkozásnak és az emigráns léttel összeegyeztethetetlennek. Döntő esztendőnek számított 1986, amikor — részben Gorbacsov hatalomrakerülése és az azt követő nemzetközi enyhülés folyományaként — Magyarországon is oly méreteket öltött az erjedés, hogy a nyugat-európai magyarok többségét nehezen lehetett visszatartani attól, hogy a — némelyeknél sok évtizeddel azelőtt — elhagyni kényszerült szülőföldet minden elvi — politikai engedmény nélkül meglátogathassák. Pozsgay Imre 1989 január végi történelmi jelentőségű bejelentése az 1956-os eseményeknek népfelkelésként való értékeléséről, a nyári Nagy Imre-temetés és a magyar köztársaság október 23-i kikiáltása után jelentőségüket elveszteni látszottak azok a határok, amelyek az emigránsok és hazájuk között emelkedtek, évtizedeken át a szabad érintkezést lehetetlenné tették. Ezek véglegesen akkor omlottak le, amikor megtörténtek a szabad választások és ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 25
