Itt-Ott, 1998 (31. évfolyam, 1/130. szám)
1998 / 1. (130.) szám
emberek igen nagy része egyszerűen képtelen volt arra, hogy tudatosítsa saját autonómiáját, még kevesebben tudták ezt az autonómiát a gyakorlatban érvényesíteni. A polgári fejlődés (és talán ez ennek a fejlődésnek az egyik legfontosabb eredménye) igen nagy mértékben kibővítette a személyiség kialakulásának folyamatát és a személyi autonómia lehetőségeit, még azokban a nem-európai civilizációkban, például Kelet- vagy Dél-Azsiában és Afrikában is, amelyek eredendően mit sem tudtak a személyiség fogalmával kezdeni. Ez akkor is így van, ha ugyanakkor, különösen a 20. század folyamán, a politikai hatalom számtalan esetben támadta erőszakos vagy manipulativ eszközökkel a személyi szabadságot, az emberi lény önrendelkezését, a személyi autonómiát. Újabban mindazonáltal lépnek fel irányzatok, mind a filozófia, mind a lélektan, mind az irodalomértelmezés területén, amelyek tagadják az emberi személyiség autonómiájának puszta lehetőségét, magát a személyiség fogalmát, és korunkat úgy mutatják be, mint a személyiség felbomlásának és megsemmisülésének végső stádiumát. Ismerünk irodalomkritikusokat, akik csakis azokat a költőket tekintik a kor hiteles lírai reprezentánsainak, akiknek művei a személyiség válságát és pusztulását vagy puszta létezésének értelmetlenségét fejezik ki, és „korszerűtlennek" tartják az olyan szemléyiségelvű költőket, mint amilyen Illyés Gyula, Radnóti Miklós vagy Nagy László voltak. Az emberi személyiség, és erre a huszadik század költészete számtalan példát szolgáltat, valóban több alkalommal is súlyos válságba került a kor véres és erőszakos története során. A huszas évek elejének lírája, az „Auschwitz utáni" vagy a „Gulág utáni" költészet minderről megrendítő képet ad. A személyiség mindazonáltal nem pusztult el, ellenkezőleg a kultúra: a vallások, a bölcselet, a költészet, általában a művészet többnyire igenis vállalta a személyiség fenntartásáért vagy helyreállitásáért folytatott küzdelmet. A korszakforduló nagy szellemi és erkölcsi drámáját ezért fel lehet fedezni magában e küzdelemben is, és nem egyedül a személyiség pusztulásában. Az előttünk álló kor egyik nagy feladata következésképp a személyiség és az autonómia védelme lehet és semmiképpen sem végső pusztulásának deklarálása. Ha ugyanis belenyugszunk abba, hogy az emberi személyiség válság a végül a személyiség teljes felbomlását és megsemmisülését eredményezze, és bölcseleti, szociológiai, irodalomelméleti eszközökkel még elősegíthetjük is ezt a rendkívül káros folyamatot, akkor a humanizmus alapvető elveit és értékeit hagyjuk cserben, és a legsötétebb erőknek szolgáltatjuk ki a kultúrát és az embert magát. 3. Nemzetállam vagy regionális integráció. A 19. századi fejlődés nagy eredménye a nemzetállamok kialakulása és létrehozása volt. Minden nép és ország igen nagy közösségi erőforrásokat állított ennek a feladatnak a szolgálatába: a társadalom értéktermelő tevékenységét, a társadalombölcseletet, a jogrendet, az oktatást, az irodalmat és a művészetet. Aztán a 20. század fejleményei szomorú képet adtak arról, hogy a nemzetállam ideológiájának és politikai kiépítésének milyen antihumánus következményei lehetnek. Az egykori soknemzetiségű birodalmak, mint amilyen a Habsburgok monarchiája volt, jóval türelmesebbek voltak a kisnemzeti vagy nezetiségi identitás és kultúra iránt, mint az első világháború után létrehozott közép-európai nemzetállamok. A két világháború közötti korszak elsősorban a nemzetállami utópiák és ideológiák, a különféle nacionalizmusok kóros kinövéseiről és végzetes eltorzulásairól adtak szörnyűséges példákat. Az etnokratikus uralmi törekvések következtében százmillióknak kellett erőszakos halált szenvedniük. Talán ezért is erősödött meg a háború után, különösen a nyugati világban, az a meggyőződés, hogy a nemzetállami fejlődést csak úgy lehet kedvező mederben tartani, ha mellette végbemegy valamiféle, a nemzeti kereteket átható és fölöttük érvényesülő integráció, és ez regionális formákat ölt. Ilyen regionális integrációs folyamatok zajlottak le a skandináv államok, vagy Belgium, Hollandia és Luxemburg (Benelux-államok) között, illetve bizonyos mértékig a mediterrán világban is, végül pedig a nyugat-európai nagyrégióban, létrehozva az Európai Közösség mára történelmileg mindenképpen igazolódott intézményrendszerét. A kommunista diktatúrák szorításából szabaduló közép- és kelet-európai országokban kettős folyamat játszódott le a szovjet birodalom bukása után. Egyrészt sürgető követelményként jelent meg a korábban korlátozott vagy elnyomott nemzeti identitás helyreállítása, ennek következménye a nemzetállami ideológiák és stratégiák radikális érvényesítése volt, másrészt szinte mindegyik posztkommunista ország arra törekedett, hogy a nyugati integrációban helyezkedjék el, és ilyen módon orvosolja súlyos gazdasági gondjait. A kettős folyamat számos ellentmondást és kormányzati sikertelenséget eredményezett, különösen azokban az országokban így (Kis) Jugoszláviában, Szlovákiában és Romániában, amelyek túlságosan a nemzetállami stratégia mellett kötelezték el magukat, és képtelenek voltak arra, hogy az integráció által megkövetelt társadalmi demokráciát, így a demokratikus kisebbségi politikát szolgáló reformokat bevezessék. Az európai integrációhoz ugyanis nem elegendő pusztán a gazdasági szerkezet átalakítása és a pluralista jogállam létrehozása, az integráció nemzetpolitikai és mentális ITT-OTT 31. évf. (1998), 1. (130.) szám 15