Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
5. az anyanyelv használat szűkítésének állandósított törvényes vagy a törvényeket mindig megkerülő gyakorlata. A titói Jugoszlávia különösen nagy eredményeket mutatott fel a nemzeti kisebbségek — törvényes és adminisztratív intézkedésekkel szorgalmazó — asszimilációjában. Azáltal, hogy a kommunista párt ideológusai megfogalmazták és kidolgozták a jugoszláv államnemzet ideológiailag vonzó fogalmát és a magukat jugoszlávoknak vallókat kiváltságokban részesítették (elsősorban a foglalkoztatásban, az egyéni felemelkedés útjának egyengetésében és a társadalmi érvényesülésben, a polgári szabadságjogok „egyenlők között is egyenlőbbek” elvének gyakorlatában) — viszonylag türelmesebb és erőszakmentesebb asszimiláció alapjait rakták le. A világ közvéleménye előtt is az a benyomás keletkezett, hogy Jugoszláviában az asszimiláció teljesen erőszakmentesen, észrevétlenül, maximális türelemmel és mint természetes asszimiláció megy végbe. A nemzeti kisebbségek asszimilációját nagy mértékben elősegítette az a körülmény, hogy Jugoszlávia környezetéhez igazodva teljes egészében elfogadta a kommunista internacionalizmus gyakorlatát, még ha ezt a gyakorlatot a maga módján modernizálta és európaiasította is. A „testvériség-egység” gyakorlata semmiben sem különbözött a proletár internacionalizmus, a szocialista hazafiság, a „szovjetszkij grazsdanin” vagy a „szovjetszkij cselovjek” propagandájától, kötelező elfogadtatásától és erőltetett kínálásától. Minden esetben az ideológiai alap: az internacionalista tartalom és a nemzeti formalitás volt. Ugyanakkor a nemzetiségi kérdésnek csupán belpolitikai kérdésként való kezelése és az egymás ügyeibe való kölcsönös be nem avatkozás elve a szocialista tábor egymás közötti viszonyaiban kapóra jött Jugoszláviának, jóllehet éppen maga Tito volt a szószólója ennek az elvnek. Ennek következtében Magyarország sohasem emelte fel szavát a Jugoszláviában élő magyarság asszimilációs folyamataival kapcsolatban. A szerbek egymillió román nyelvű vlahot asszimiláltak, de Románia részéről sem történt tiltakozás. Szociológiai szempontból a városiasodás és az iparosodás elképesztően gyorsan véghez vitt és mindenképpen esztelen gyakorlata megfelelő ideológiára lelt a nemzetek és nemzetiségek elnemzetlenítésében: az államnemzetbe történő homogenizálásukban. Jugoszláviának nagy nemzetközi tekintélye volt, a nemzeti kisebbségek anyaországainak viszont nagyon kicsi (szovjet elnyomatás és szolgalelkűség). Ez is nagy mértékben behatárolta minden nemzeti kisebbség ragaszkodását anyanemzetéhez, nemzeti kultúrájához és nemzeti nyelvéhez. A Jugoszláviában élő nemzeti kisebbségek meggyengült közösségi és nemzeti tudatuk folytán — kevés kivétellel — úgyszólván semmilyen ellenállást nem tanúsítottak az asszimilációval szemben. Szinte valamennyi megfeledkezett nemzeti történelméről és értékeiről. A „jugoszlávizmus”, a jugoszlávvá válás különösen látványos volt az ifjú nemzedékek számára. A szórványokban (ahol a nemzeti kisebbségek aránya már 5 % alá csökkent); ahol már különben is gyenge volt a közösség kohéziós ereje, mert a közösségi társasági kapcsolatok megszervezése, a fiatalok szórakozási lehetőségei egyre nehezebben leküzdhető akadályokba ütköztek; ahol a nemek egyensúlya is felborult a városokba és ipartelepekbe költözések folytán; ahol ennek következtében kimondottan kultúra vesztési folyamatok játszódtak le — ezeken a helyeken hódított a legjobban a jugoszlávizmus, a jugoszlávvá válás eszméje (Szerémség, Újvidék, Zrenjanin ipari lakótelepei stb.). Nem sokkal maradt el azonban a nemzeti közösségek többi része sem. A szülők hagyományos kultúrájának, eszmei értékeinek egyik napról a másikra történő elutasítása, az egyes korosztályok és nemzedékek közötti szolidaritás gyengülése, a nemzedékek kölcsönös ellenőrzésének, egymás iránti felelősségérzetének és az egymással való törődés elvesztése, ugyanakkor a szerb nyelv egyre jobb elsajátítása az iskolarendszerben — mind olyan tényező, melyek segítették az önkéntes asszimilációt. Már a háború utáni első nemzedék elvesztette nemzeti tartását (a magyarok menekültek még a nemzeti tudat látszatától is). Minden újabb nemzedék, amely róla mintázta eszményképét és tőle másolta magatartás mintáit, sietett anyanyelvéről lemondani és vegyes házasságot kötni. A Kommunista Szövetség (párt) minden alkalmat megragadott, hogy a testvériség-egység eszméjét harsogja a leghatásosabb médiumokban, ezzel itatta át az oktatást, az irodalmat és a mindennapi életet. A kommunista pártba milliós tömeget vontak be szintén azzal a céllal, hogy minél sikeresebb legyen a tömegek tudatának irányítása és manipulálása. A titói korszakban nemzetiségi politikai és értelmiségi elitet neveltek ki a lehető legnagyobb privilégiumok juttatásával. Ennek célja az volt, hogy még hatékonyabbá tegyék az asszimilációs politikát és a nemzeti azonosságtudat elhomályosítását. Ez az elit elől járt egyéni példával a vegyes házasságok kötésében és propagálásában; s abban is, hogy bevezették a szerb nyelv használatát gyakran még a magyar társasági életben is; abban, hogy gyermekeiket szerb tannyelvű iskolákba íratták és családban nem tanították meg a második nyelvre. Összegezve: a titói korszakban (1945-1989) nemcsak a nemzetiségek társadalomba való „beintegrálódásán” fáradoztak, hanem tudatos, ideológiai és manipulativ módszerekkel jól átgondolt és megalapozott asszimilációs ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám 23 T
