Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 1. (128.) szám
hozzák, hanem a szívüket is, mely több évtizeden keresztül hű maradt, mert innen indult el világútra. Hazahozza önmagát, mint példát. Szorgalmas élete eredményét, örökölt finomságát, egy kitúrt, kikergetett osztály modorát, illedelmes beszédét s szavait, melyek megmaradtak tisztán, mocsoktalanul. Hazajönnek példának, akár öregen, akár fiatalon, mert mindent megőriztek, hogy valaha hasznára válhassanak utódaiknak. Megőrizték hazaszeretetüket, magyarságuk öntudatát és talán a tiszta, szép magyar beszédet. Nem bántam, hogy hazajöttem! Szükség van itt ránk!’® íme Thiery H. Ilona írása. Egy mély érzésű, habár kétségtelenül szubjektív vallomás egy a Horthy-kor magyar úri középosztályát képviselő hazatért özvegy tollából. Ez az írás még így lerövidítve is igen sokat mond a hazai valóságról, függetlenül attól, hogy a szerző mindezek ellenére mégis a szerinte lezűllött kis Haza mellett tette le a voksot. A tömeges hazatérésekkel kapcsolatos prognózisaiban azonban az írónő tévedett. A rendszerváltást követően ugyanis viszonylag kevés emigráns tért vissza végleg Magyarországra. Részben épp az ő általa jelzett, általános és közismert társadalmi és etikai szétzüllés miatt, s részben pedig sok egyéb alant megtárgyalandó okból kifolyólag. 1995 végén például mindössze 1400 hazatért amerikai-magyarnak folyósítottak nyugdíjat az Egyesült Államokból, s még ezek jelentős része is a fónti írónőhöz hasonló kisnyugdíjasok soraiból állt össze. Olyan emberekből, akik úgy vélték, hogy viszonylag kevés dollárjaikból Magyarországon azért mégiscsak jobban megélnek, mint például New York-ban vagy Los Angelesben, s akik tulajdonképpen szülőföldjükön akartak vagy akarnak meghalni. A többi 12-15 000 amerikai tipikus „expatriate” — akiknek több mint 90 százaléka Budapesten él, s akiknek jelentős része magyar származású fiatal. Csupán ideiglenes üzleti, kulturális, vagy egyéb személyi okok miatt élnek, vagy éltek, ideiglenesen Magyarországon. 9 Sajnos, a fönt leírt általános kiábrándulás nem korlátozódik a saját nemzedékünk és még tőlünk is idősebb nemzedékek tagjaira. Ez a hangulat előbb-utóbb hatalmába keríti a a Thiery H. Ilona, „Búcsúlevél”, Katolikus Magyarok Vasárnapja, 100. évf., 8. sz. (1993. március 21) és 9. sz. (1993. március 28). külföldön született, új hazájukban magyarnak nevelt, s épp ennek következtében jól-rosszul magyarul is beszélő, vagy legalább is magyarul is értő fiatalabb nemzedékek tagjait is; azokat, akik épp eredetük és esetleges nyelvtudásuk következtében kerültek életükben először hosszabb időre Magyarországra. Ezek a nagyrészt üzleti, jogi, vagy esetleg humán végzettségű fiatalok egy viszonylag rendezett, az üzleti szabályokat és normális viselkedési és üzlet-etikai formákat nagyjából betartó amerikai, angol, német, vagy egyéb társadalmakból kerültek egy vadnyugattá változott magyar társadalom kellős közepébe. Ha ott nyugati cégeknek dolgoznak, anyagi helyzetük irigylésre méltó, mivel fizetésük sokszorosa — tízszerese-húszszorosa — az átlag hazai fizetéseknek. Ez persze sok nehezteléshez, rossz érzéshez és sértődéshez is vezet a hazaiak részéről, annak ellenére, hogy ilyen vonatkozásban helyzetük nem sokban különbözik a rendszerváltás után előbújt újgazdagok helyzetétől, akik ráadásul még nyiltan és nyersen lobogtatják kétes úton szerzett vagyonukra épített új életstílusukat, beleértve rózsadombi vagy más zöldövezeti villáikat, balatoni vagy dunakanyari nyaralóikat, és rádiótelefonokkal fölszerelt Mercedes, Audi, vagy egyéb méregdrága sportkocsijaikat. A valutájukért babusgatott és elámított turistákkal ellentétben, ezek a hosszabb időre Magyarországon tartózkodó és dolgozó külföldi születésű és neveltetésű magyarok (félmagyarok, negyedmagyarok, aligmagyarok) éppen nyelvtudásuk és hátterük következtében előbb-utóbb belelátnak a poszt-kommunista magyar társadalom mélyeibe, ott is elsősorban a legkevésbé szimpatikus budapesti társadalom útvesztőibe. A budapesti társadalom és életforma ugyanis — főleg az általuk frekventált régiókban — lényegesen eltér a vidéki városok hagyományosabb társadalmától és életvitelétől. Szemben az osztályonfölüli hotelekben randalírozó turistáktól, ezek a fi9- A visszatértekkel és az ideiglenesen Magyarországon levő amerikaiakkal kapcsolatban lásd a következő két cikket: Michael J. Jordan, „Hungarians, expatriates clash in the workplace”, The Budapest Sun, 3. évf., 109. szám (1995. április 13-19), 1. old.; valamint Todd Heth, „Amerikaiak Magyarországon: Jönnek, mennek, maradnak”, HVG, 17. évf. 44. sz. (1995. november 4), 86-87. old. 40 ITT-OTT 30. évf. (1997), 1. (128.) szám I
