Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
BÚCSÚ EGY ROMÁN BARÁTOMTÓL... nyomozó újságírás kísérlete 1982-ben Ceau§escu Romániájában Koller G. Csaba (Vancouver, Canada) angolból fordította: Cseh Tibor Eugene Marion Buia 1944-ben, a (kínai kalendárium) Majom évében született, szeptember 11-én, a Szűz jegyében. Három nappal harmincnyolcadik születésnapja után halt meg a Kutya évében, 1982-ben. Mindkét esemény Romániában történt, ebben a balkáni országban, mely a bihari hegyek és a Fekete-tenger között fekszik és melyet akkor Ceau§escu kommunista diktátor vaskézzel kormányzott. Suzanne White írónő „Book of Chinese Chance” című könyvében így jellemzi a (kínai kalendárium) Majom évében született férfiakat: „Milyen szavakkal lehet leírni ezeket a drága holdkóros embereket? A Majom-évben született ember eszméje Frederico Fellini képmását idézi fel (Majom-év, 1920), mely rá van téve Charlie Parker (Majom-év, 1920) húrjainak legszokatlanabb csapongásaira és eléggé titokzatosan beleolvasztva egy olyan személybe, aki nem különbözik a mindannyiunk által ismert szókimondó, pletykahajhász Howard Coselltől (Majom-év, 1920). Nem igazságos azt állítani, hogy ezek mindannyian egy kicsit süsük, de ez a legjobb megközelítés, amivel őket jellemezhetem.” Az egyetemes sémák létezésének bizonyítéka, hogy Eugene Buia arról álmodott, hogy híres filmigazgató lesz, hogy a leikéhez legközelebb álló zene a pásztorsípok jajgató siratóéneke volt, és hogy évekig azzal kereste a kenyerét, hogy riporterként dolgozott rádiónak és televíziónak. Néhányunknak azok közül, akik jól ismertük, okunk van azt hinni, hogy szókimondó természete okozta korai halálát. Eugene is egy kicsit dilis volt. Egy vidám keleteurópai fickó, megáldva Charlie Chaplin érzékenységével, és megverve Nagy Sándor egojával. „Mace-dón vagyok”, szokta mondogatni sajátos angol kiejtésével, ami miatt nem tudott jó állást kapni a kanadai elektronikus médiában. De az önálló, független riporter büszke volt arra, hogy családfájának eredetét a világ legnagyobb hódítójához vezette vissza. Távol attól, hogy fennhéjázó vagy katonás lett volna, Eugene valódi jelleme inkább emlékeztetett Anthony Quinn Zorbá-jának és Paul Mazursky ”A vihar” című filmjében Raul Julia Calibanos-ának kereszteződésére. Mikor 12 évvel ezelőtt először láttam Eugenet Montrealban egy filmvágó teremben, ő egy sötétbőrű fekete szakállú emigráns volt, báránybőr süveggel a fején, akinek problémát okozott, hogy tört angolsággal elmondja, hogy munkát keres. Inkább egy kecskepásztorhoz hasonlított, mint egy filmszakemberhez, így hát elküldtem. Miután egy héten át mindennap visszatért, kiderült, hogy Milánóban egy menekülttáborban 6 hónap alatt elegendő olasz nyelvtudást szedett fel, s így felvettem mint igazgatóhelyettest az akkor készülő filmem olasz változatához. Sinor Dénes Quebec éppen az októberi krízisen ment keresztül (a Quebec függetlenségét követelő franciák mozgalma miatt — szerk.) és Montreal óvárosában fegyveres helyőrség zsúfolódott össze. Míg a Québeci Felszabadító Mozgalom a tér túloldalán, a Hotel Nelsonban sajtókonferenciáit tartotta, Eugene és én órákhosszat üldögéltünk a Jacques Cartier tér járdamenti kávézóiban, és végighallgattam kalandos életének történetét, melyhez a való élet drámájának keretét a liliomos zászlók és a katonák géppisztolyai szolgáltatták. Úgy tűnik, hogy Eugene némiképpen fekete bárány volt hazájában, amihez jól illett fekete gyapjúsüvege. Mivel a román filmiskola hihetetlen felvételi korlátozásai miatt, képtelen volt első szerelmét, a filmszakmát kitanulni, újságíró lett és munkaköri megbízások révén jutott be a bukaresti filmstúdiókba. Megkedveltette magát a filmszakma szűkkörű szakembereivel, és egy ideig maga is dolgozott mint asszisztens több kosztümös drámában. Azonban mind ő, mind a családja kiestek a politika kegyeiből, és őt „persona non grata”nak nyilvánították a stúdiókban. Ekkor fogant meg 54 ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám
