Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
Az Etelközben Elő Magyarokról Múltjuk, jelenük és jövőjük lehetőségei A Lakatos Demeter szabófalvi csángó költő nevét viselő 1 egyesület most indított füzet-sorozatának első számaként megjelent A moldvai magyarság bibliográfiája2 több mint 1600 tételt tartalmaz. Különösen az utóbbi 5-6 esztendőben, a politikai változások illúziójának következtében növekedett meg a csángókról szóló írások száma, melyek között a felszínes híradásoktól az értékes adatközlésen keresztül az elemző tanulmányokig mindenféle publikáció megtalálható. Ennek ellenére a hazai közvélemény csak nagyon keveset tud erről a nehéz élení, tragikus sorsú magyar népcsoportról. A diaszpórában élő magyarság pedig — ha lehet — még tájékozatlanabb felőlük. Ezért örülök a lehetőségnek, hogy az általam régóta ismert és becsült ITT-OTT folyóiratban szólhatok róluk. Halász Péter Budapest A moldvai csángók Romániában, az egykori Etelköz nyugati részén, a Szeret folyó két oldalán, és jobboldali mellékfolyóinak — Ojtoz, Tatros, Tázló, Beszterce, Moldva — völgyeiben élnek. Noha néprajzkutatók és történészek már többször fölvetették annak lehetőségét, hogy talán azoknak a magyaroknak a leszármazottai is köztük lehetnek, akik ezelőtt ezeregyszáz esztendővel, a besenyők támadását követően, nem menekültek be a Kárpát-medencébe, hanem etelközi szálláshelyeiken maradtak. Ezt a lehetőséget természetesen kizárni nem lehet, de bizonyítani sem mindaddig, amíg a romániai Moldvában létre nem jönnek a korrekt régészeti kutatások feltételei. Annak azonban rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy az Árpád-féle honfoglalás után esetleg Etelközben maradt magyar töredékek a besenyő és úz invázió, később pedig Moldva kun fennhatóságának évszázadai alatt megőrizték volna nyelvüket, etnikai sajátosságaikat, s nem olvadtak volna ezekbe az ugyancsak sztyeppéi kultúrájú, velünk rokon életformájú népekbe egészen a XII. századig, amikor megkezdődött a Kárpát-medencén belüli magyar csoportok Moldvába települése. Ez a folyamat a magyar király által a pogány kunok közé küldött, és Milkó városában katolikus püspökséget alapító hittérítőkkel kezdődött. Később, a Kunországot elsöprő tatárjárás után kiépített, majd Károly Róbert, nagy Lajos és Hunyadi Mátyás által megerősített védelmi rendszer céljából telepített határőrzőkkel, vallásüldözések, belháborúk, székely lázadások, éhínségek menekültjeivel folytatódott, s végül az 1764. madéfalvi veszedelem bujdosóival zárult. A XVI. század derekáig, amíg Moldva a magyar király hűbérterülete volt, s ez lehetővé tette a bizánci befolyás mellett a római katolikus egyház egyenrangú működését, a Moldvába került magyarok jelentős szerepet játszottak a városi életben, a kereskedelemben, az iparosságban. A földmívesek számottevő hányada pedig szabadparaszti kiváltságokat kapott, ezek lettek a része (románul „razes” falvak). A török előrenyomulásával, majd Buda török kézre kerülésével, a Magyar Birodalom széthullásával a moldvai magyarok támasz nélkül maradtak. A XVI. század második felétől a török és a tatár hadak pusztításai, a magyar papok hiánya, majd a XIX. századtól a román nacionalizmus erősödése miatt egyre inkább elszakadtak Magyarországtól. Számban megfogyatkoztak, a városokból kiszorultak, s a XX. század elejére minden tekintetben kisebbséggé váltak. A moldvai magyarok múltjára és jórészt jelenére is alapvetően rányomja bélyegét sajátos történelmi helyzetük, nevezetesen, hogy Magyarország határain kívül éltek, valamint az a körülmény, hogy földrajzi és politikai szempontból egyaránt perifériás helyzetük miatt nem alakult ki természetes társadalmi szerkezetük: nem volt sem nemességük, sem polgárságuk, s nem volt — ma sincsen értelmiségük. Emiatt a moldvai magyar közösségek különösen kiszolgáltatottak, sebezhetők és sebzettek is. Néprajzi és művelődéstörténeti szempontból éppen ez a rezervátum-szerű elzártság, közösségeik strukturálódásának hiánya jelenti értéküket. Különösen pedig az a körülmény, hogy a múlt század végétől, tehát amióta egyáltalán van iskola a moldvai falvakban, a csángók nem részesülnek anyanyelvi oktatásban, s néhány kivételes esettől eltekintve nem volt anyanyelven prédikáló papjuk sem. Csak 1949 és 1958 között működött Moldvában száznál több iskolában magyar nyelvű osztály, az is csupán a Népszövetség elvárása szerint törvénybe iktatott, Nemzetiségi Statútumnak nevezett ámítás értelmében. Ám miután ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám 37
