Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

század elején s végigkísér napjainkig, mindig újabb és gazdag színekkel. Ezért csak a tisztelet és megbecsülés hangján tudok szólni Püski Sanyi bácsiról, a magyar népi irodalom „szent öregjéről” és élete párjáról, Ilus néniről, akik az idén ünnepelték gyémánt lakodalmukat (60 éves évforduló), 1300 vendég jelenlétében.

Az Amerikába költözésünket követő években — állandó megbízatások révén cégkiküldetésben megismertem egész Közép- és Dél-Amerikát. Munkám mellett, szabad időmben magyarok után nyomoztam és mindenütt találtam. (A legvalószínűtlenebb helyeken is. Argentina és Chile határán, az argentin Andok égbetörő sziklái között, ahol több a lótolvaj, mint az adófizető polgár, egy nyomorúságos hegyi faluban, az egyetlen középületnek — mely egy füst alatt postahivatal, polgármesteri iroda és vendéglő , vajon ki a tulajdonosa? Egy gyulafehérvári magyar. O volt az Isten háta mögötti falu mindenható pátriárkája.)

Amerikában is — munkaidőm után — a cserkészettel kezdtem tevékenységemet. Évrőlévre tökéletesítettük a módszereket, hogy a kicsinyeket magyar élményvilágban neveljük fel. A népdal, népmese, népballada, néptánc kerete teremtette meg számukra az alapot, amit később a magyar kultúra szellemi épülete betetőzött. Ezért számomra teljesen érthetetlen és elriasztó az a népikultúra-ellenes, sőt azt megvető magatartás, mely egyes otthoni magyar értelmiségi körökben megnyilvánul. Úgy érzem, hogy ebben egy sajátos kelet-európai, intellektuális provincializmus és félszegség jelentkezik, mely úgy véli, hogy Európához csak úgy csatlakozhatunk, ha magyar sajátosságainkat levetjük, mint kígyó a bőrét, s helyette egy ízetlen-savatlan, kozmopolita köntöst húzunk magunkra. Ha ez valóban így volna, az ilyen Európa nem érne egy fityinget sem! Hogyan tudtunk volna mi ilyen életszemlélettel magyar gyerekeket évtizedeken át felnevelni és magyarnak megtartani — messze idegenben? Szabó Dezső kiegészítésre szorul, a magyarságot nemcsak a bal- és jobboldali szélsőségektől, hanem a kozmopolita, antimagyar „mérséklettől” is óvni kell.

Amerika a lehetőségek országa. Minden lehetsz, ha akarsz, ha szerencséd van és a pénzt is megkeresed hozzá. De ne számíts segítségre senkitől. Legkevésbé a kormánytól. Magyarnak is megmaradhatsz. Csak rajtad múlik. És kedvedre beolvadhatsz, ha úgy tetszik. Mindenért meg kell

dolgoznod, meg kell küzdened. Magyarságod minősége is tőled függ. Semmi nem hull az öledbe. A kisvárosban, ahol évtizedek óta élünk, rajtunk kívül egy szál magyar sincs. Közösségi életünk a környező városokhoz köt. Olyan, mintha Kolozsváron élnénk, Désre járnánk templomba, Torockóra vinnénk a gyerekeket magyar iskolába s Marosvásárhelyre mennénk a Magyar Házba ünnepélyre.

A hatvanas évek végén, éveim múlása miatt abbahagytam a közvetlen cserkészmunkát. Ebben az időben jelentkezett „Magyar”Amerikában a huszon-valamennyi évesek nemzedéke, akik már ott nőttek fel, ott végeztek egyetemet és kettős hűséggel öntudatosan magyar amerikainak vallották magukat. Itt-Ott című kőnyomatosukban egy új, üde hang frissítette fel az emigráns újságok korszerűtlenné vált mondanivalóját. Hamarosan megtaláltam az utat hozzájuk, erőteljesen bekapcsolódtam munkájukba. Az Itt-Ott határozottan elfordult az emigrációs csoportocskák marakodásától. Meghirdettük a tizenötmillió magyar szellemi integrációjának az eszméjét, hazánkat az illyési magasba emeltük, ahol már Istennel lehet társalogni. Levedlettük az emigrációs jelzőt, öntudatosan nyugati magyaroknak vallottuk magunkat olyan természetesen, mint ahogy a körösfői ember kalotaszegi magyar. De azt is vallottuk, hogy pillanatra sem szabad felednünk amerikai magyarságunk realitását. Eszméinket az összmagyarság nemzeti feladatait támogató munkával (emberi és közösségi jogok, a kisebbségek önrendelkezési joga, a magyarság meghamisított nyugati képmásának korrigálása, stb.), és az amerikai magyarságot erősítő, megtartó intézményekkel kell alátámasztanunk. Éltető Lajos és Ludányi András egyetemi tanárok voltak a bontakozó mozgalom irányító egyéniségei, akik egyetemista korukban szerkesztették a folyóirat első számait.

A csoport összetétele szerencsésen alakult. A tagok között egyaránt voltak ’45-ös, ’48-as, majd ’56-os és későbbi emigránsok. Ez a tény már egymagában semlegesítette a magyar emigráció főbb vetődési vonalainak feszültségeit. Az emigráns magyarok politizáló csoportjai és helyi kiskirályai elszántan szembefordultak velünk, mert képtelenek voltak ideológiáktól mentesen, jelzőtlen magyarságban gondolkodni. Legjobb esetben szánakozva gondoltak ránk, mint jószándékú, de naiv értelmiségiekre, akiket megfertőzött a bolsevizmus.

ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 35