Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

lescu kultuszminiszter úr kiadta a rendeletet a magyar felekezeti iskolák bezárására, a halállal már tegezésben lévő nagyanyám sürgető kérésére a szüleim úgy döntöttek, hogy örökbe adnak gyermektelen nagybátyáméknak Budapestre, hogy magyarul tanulhassak. Maradandó emlékként őrzök egy belém égett érzelmet gyerekkoromból: a magyar nyelv rajongó szeretetét. Nagy árat fizettem érte. Ott kellett hagyjam érte a szülői házat, édesanyámat, apámat, öcsémet, a Buksi kutyát és a lovainkat is: Titát, meg a Lizát.

(A hagyomány ma is folytatódik Csernátonban. Most Ica néném a matriárcha, életkora már a késői nyolcvanasokban jár, de a vitalitása sok fiatallal vetekedhetne. Három család él ott együtt, az Ica néném három fia, mind házasok, gyerekekkel, az egykori Cseh-kúriában és a mellette épült házban, közös nemzetségi portán a régi nagycsaládok módjára. A legnagyobb csoda Ica néném férje volt, meghalt már jóhéhány éve. Haszmann Pál egy Buda-környéki sváb faluból került Csernátonba mint tanító. Később ő lett az iskola igazgatója. És jött a metamorphosis, amikor Haszmannból szíwel-lélekkel székely lett. Annyira, hogy ha látogatóknak bemutatkozott, azt hitték, hogy viccel a nevével. De nemcsak a beszéde, a modora, az életstílusa is megváltozott. Faragni kezdett és tíz év után ő lett a leghíresebb háromszéki faragó művész. Fiaival együtt állították a székely kapukat, ma tele van velük nemcsak a falu, hanem az egész megye. Ha kérdezték, miért csinálja, csak hunyorított: Hogy szebb legyen a föld. 0 volt a múzeum kezdeményezője is. És hunyorított hozzá. Haszmann Pál nemcsak faragni tudott, hanem székelyül hunyorítani is. Fiait megtanította a múzeológiára, és halála után ők vették át a múzeum vezetését. Bizony, ilyen nagycsaládnak szüksége van az erős kézre. És erről Ica néném gondoskodik. Hatvan felé közeledő fiai anyjuk szavára sebesen mozognak és lelkileg haptákban állnak.)

A csernátoni útravaló — amelyből itt csak kóstolóra jutott — számomra a bőség kifogyhatatlan szaruja.

A háború idején érettségiztem és beiratkoztam a Műegyetemre, vegyészmérnöki szakra. Diákkoromnak életreszóló útbaigazítói voltak Szabó Dezső és Németh László tanításai, melyek megvilágították számomra a Kárpát-medencében oly szűkre szabott látóhatárt. Nekik köszönhetem azt is, hogy a háború által fölszított ideológiai indulatok sem jobbról, sem balról nem tudtak megkörnyékezni. A népi írók könyvei megtanítottak arra, hogy Petőfi idillikus képei mögött meglássam a magyar parlag szenvedő arcát és megismerjem nyomorgó milliók évezredes szomjúságát a föld után. ’45 után én is a naivak közé tartoztam, reménykedtem abban, hogy — annyi szenvedés és veszteség után — végre létrejöhet demokratikus államforma Magyarországon, melyet minden magyar hazájának vallhat. Reményeim hamar szertefoszlottak. A jogfosztások, az állam szabadrablása, a szólásszabadság korlátozása, a nemzeti azonosság tudattartalmának megsemmisítése és meghamisítása, a nemzeti hagyományok rút megcsúfolása, a paraszti milliók gyalázatos becsapása és kisemmizése, a vallás és a papok üldözése, az irodalom és a művészetek prostituálása, az élet minőségének tudatos lezüllesztése s az emberek brutalizálása meggyőztek arról, hogy itt olyan világ épül, amelyikben nem lehet emberhez méltó életet élni. Különösen elkeserített az a tapasztalat, hogy milyen sok ember odáig züllött, hogy embertársát, magyar felebarátját beárulja a titkosrendőrségnek, alantas személyi gyűlölettől hajtva — legtöbbször hamis, koholt vádak alapján.

Ezért ’48 őszén, egy barátom társaságában — táskámban egy tábla csokoládéval és egy Ady kötettel — Rohonc alatt éjjel átkúsztunk az osztrák határon. A drótsövény már majdnem készen volt a határon, de sikerült pontos helyszíni vázlatot szereznünk egy olyan szakaszról, amely még nem volt ledrótozva és aknásítva sem. (A csokoládé hamar elfogyott, az Ady kötet megviselten, kopottan ma is itt van a dolgozószobámban, kétezer magyarnyelvű társával együtt a könyvespolcokon, hűségesen virrasztanak fölöttem, segítenek megőrizni anyanyelvemet.) Az átkúszással csak annyit értünk el, hogy az oroszok által megszállt Magyarországról átjutottunk Ausztria oroszok által megszállt övezetébe. Néhány kalandos és éhező bécsi hónap után, amikor együt laktunk egy orosz kapitánnyal, aki keféket csempészett Magyarországból Ausztriába, s odafelé meg tűzkövet, átvergődtünk az amerikai övezetbe.

Salzburgban egy menekülttáborban kaptunk szállást és reggelit. Hiába próbálkoztunk, munkát nem találtunk. Ebédhez, vacsorához csak lopással vagy könyörületből jutottunk. A falvakban a gazdák verméből krumplit loptunk s ha nem volt otthon a paraszt, megfejtük a tehenét is. A kicsi Ausztriában akkor majdnem több menekült zsúfolódott össze, mint az ország osztrák lakossága: a

30 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám