Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
— csodálkoztam, hogy bár kellemes, de hagyományos amerikai faháza volt. Házakat ugyan tervezett másoknak, az ambíciói azonban másfelé vezették. Mint Gyuritól hallottam, Svájcban élt egy fitestvére, azzal tartotta a kapcsolatot, és soha nem vesztette el érdeklődését a magyar ügyek iránt. Sajnáltam, hogy csak kétszer találkoztam vele az életben, s akkor is rövid időre. Olyan emberek közé tartozott, akikkel az együttlét gazdagítja az ember életét. Istvánffy Dénes otthon jogász volt, itt lett ingatlanügynök. Elismert fotóművész, az USA-ban is, Európában is kiállították képeit. Úgy tűnt, nem olyan régen a fiatalabb generációhoz tartoztak, s mostanában mentek nyugalomba. Papp Béla Brazíliából (Saő Paulo) jött fel az USA-ba, hogy az ‘56-os felkelés leverése után idemenekült fiával összekerülhessen. De a találkozás nagy öröme megkeseredett. A fia megnősült, tanítónőt vett feleségül. Az öregebb Papp nem igen jött ki a menyével, s a fiú teljesen az aszszony oldalára állt. Elidegenültek. Még üzletet is próbált. Egy ‘56-os magyarral társult. Az öreg Papp szolgáltatta az üzlet indulásához szükséges pénzt a Dél-Amerikában spórolt pénzéből. Egy szép reggel az üzletet üresen találta, s a partnernek hűlt helyét. A partner kivette a pénzt a bankból és eltűnt. Attól kezdve tengődött az öreg. Elhagyatott emberként halt meg. Öcsémék hívták meg karácsonyokra, húsvétokra, hogy ne töltse a családi ünnepeket egyedül. A másik, aki Gyuriékhoz vonzódott, az Jakab Elemér és felesége, Ruth. Jakab úrnak művészeti galériája volt Billingsben. Ruth tanította meg Baibát a jó magyar rozskenyér sütésére. Tőle kapta az indítót hozzá, melyet Ruth még Magyarországról hozott. Az édesanyjától kapta még a harmincas években, magával vitte Németországba, majd átmentette Amerikába, Montanába. Baiba máig is vigyázza, hogy el ne apadjon az indító kovász. Őriz egy darab eijedő magyar ajándékot, pedig Ruth is elment már vagy tizenkét éve. Hogy az öreg Jakab egyedül maradt, Gyuriékhoz járt hétvégeken, s ünnepeken. Ő jól tartja magát, s jáija a világot. Magyarországra utazik szüretekre, de visszajár Montanába. Montanába kerültek más magyarok is, talán nem is a saját akaratukból. Amikor ‘89-ben meglátogattuk Gyuriékat, idefele jövet megálltunk a Little Bighorn-i csatamezőn. Megnéztük a helyet délkelet Montanában, ahol az indiánok megvetették a lábukat 1876-ban, s azt mondták, tovább már nem. A fehér vezetőség Custer generálist küldte ki a rezervációkról elszökdösött, s a még szabadon élő indiánok leverésére. Custer nem nagy kitüntetésnek vette a kezdetlegesen felszerelt, s amúgy is megvetendő ellenség megfékezését, és elég elbízva ment neki a feladatnak. Az indiánok a szabadságuk, az otthonaik és a vadászterületeik megvédésére fogtak össze. Ügyes manőverekkel több irányból támadtak. Végül is a fehérek serege a csatában heves küzdelem után az utolsó emberig odaveszett. Állítólag a csata résztvevőiből csak egy ló maradt életben. Maga Custer hősiesen harcolt és az utolsók között halt meg. Ma indián területen, a Crow Nation földjén van a temető, a múzeum és a csata emlékoszlopa, melyet a fehérek állítottak fel az elesettek emlékére. A volt harctéren álló múzeumban múlt századbeli fegyverek, egyenruhák, harci és más használati eszközök vannak kiállítva. Az emlékoszlop a legmagasabb dombon áll, ahol a végső elkeseredett küzdelem folyt az életbenmaradásért. A környező dombokon elszórva sok kis fehérre festett sírkő, mindegyik egy-egy elesett katona utolsó küzdelmének helyét jelzi. Az elesett indiánok helyei nincsenek megjelölve. A múzeumban s az emlékműre vésve az elesett katonák névsora. Ahogy Ágnes olvasgatja a névsort egyszerre csak odahív: „Nézd, itt van két magyar név is.” / \ Szegény kis magyarok. Hát ide kellett nekik jönni, hogy mások érdekeiért haljanak meg. S ha ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám 29
