Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
kot öltött, kiüresítette magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ez a rész tehát nem csak azt villantja fel számunkra, hogy lehetőségünk van olyan lelkületet ápolni magunkban, amilyen Jézusban volt, hanem azt is, hogy a nagynak, a hatalmasnak a közelítése felénk a kicsikhez megtörtént Jézusban, aki maga Isten, az Isten részéről. Hatalmas távlatokat nyitó tény ez: az igazi összetartozásnak gyönyörű példája, amikor a teremtő a teremtmény kicsiségét magára veszi azért, hogy felemelje, hogy új utat mutasson neki. Hogyan lehetséges ez a felemelkedés? A klasszikus teológia az erények gyakorlását ajánlja. A keleti egyház nem fogalmaz ennyire nagystílűén, mindössze azt mondja, gyakorold életed minden percében azt, amiben hiszel... Az erények lényege a szeretet, — akármit csinálok, mindennek mozgatórugójává a szeretetet kell tennem. S mindezt azért tudom tenni, mert Jézus nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy megváltsa a világot (János 12,47). A kegyelem, ami az erények megélését időnként nagy hullámokban dobja előre, Isten különleges, ingyenes ajándéka mindenkinek, s egyben a megtisztulás lehetősége is. Ki kell használni, amennyire lehet! Az ilyenfajta tudatos élet tudja csak lelki szemeinket rányitni arra a csodálatos birodalomra, ami tudatunkban ott rejtőzik, s ami nem egyéb mint visszaemlékezésünk a közös otthonra, az „atyai házra”, Isten valóságára. így értjük meg azt is: a szeretet nem érzelmi hullámzás csak, hanem sokkal inkább tudatos cselekvés. És őszinteség is magunkkal szemben: ha szükségem van mások szeretetére, magamnak is szeretnem kell. Aki tudatosan cselekszik, az magasabb tudás birtokába jut, s ki tud üresedni úgy, ahogy Jézus ki tudott üresedni a getszemáni kertben elfogatása előtt. Ez a kiüresedés állapota, amit a keleti kultúrák oly nagyra tartanak, elengedhetetlen a lelki életet élők számára. Mert csak ezen keresztül tudja valaki megtapasztalni a betöltődés állapotát. Minden meditációs gyakorlat, ami annyira divatos ma, ennél a sarokpontnál kezdődik. Aki nem tudja teljesen odaadni magát, az kapni sem tud igazán. A jónak a gyakorlása, szüntelen, kitartó szeretet idővel teljesen át tudja hatni az ember lelkét, jól tudják ezt a misztikusok. A keleti egyház azt mondja erre, hogy az illető „átistenül”, vagyis lelke teljesen megszépül Isten kezében. A „magasabb tudás”, vagyis a spirituális (lelki) tapasztalat ráérző, intuitív megvilágosodást hoz. Aki benne van, az képes a világ dolgainak mélyreható megismerésére és megértésére. Azt a lelkiséget, ami magyar, én csak ilyen formában tudom elképzelni. Nekünk, magyaroknak, akik széles világlátással születünk, szükségünk van erre a megvilágosodásra, hogy tudjunk valamit kezdeni magunkkal. Ehhez elsősorban, úgy érzem, arra van szükség, hogy őszintén szembenézzünk magyarságunk csapdáival, azokkal a közös vonásokkal saját személyiségünkben, amiket másokban is nehezen tudunk elviselni. Elemezzük ki például, miért vagyunk annyira kicsinyesek sokszor, miért csak a múltunkon (történelmünkön, politikánkon) való siránkozás tud csak hosszabb távra összehozni bennünket... Hiszen ezek a nehézségek lelki egészségünket mérgezik meg, s veszik el a továbblépés lehetőségét tőlünk. Ne lepődjünk meg, hogy ezek „profán” dolgok, mert minden „szentté” vagy „szakrálissá” tud nőni ha beépítjük személyiségünkbe. Második lépésként üresedjünk ki előítéleteinkből, felvett szokásainkból! Ne hangoztassuk annyit, hogy nekünk úgyse fog semmi sikerülni, mert eddig sem sikerült! Lássuk be: csak akkor tudunk újjászületni ebben is mint magyarok, ha egyszer gyökerében értjük meg — és önmagunkat átformálva oda merjük adni Istennek — „balsorstudatunkat”. Ha végre nem úgy járunk el, mint a tanács tagjai az Evangéliumban, akik bár húztak Jézus felé, mégis többre tartották az emberek megbecsülését, mint az Isten dicsőségét. Harmadszorra: a tudatosság megélése azt a világosságot hozza, amire szükségünk van. Ha magunkat átalakítottuk, akkor nemzetünknek is többet szolgálhatunk. Érzékenyebbé válhatunk szükségei iránt, mely szükségek azoknak az embereknek a szüksége, akik ott élnek. Itt tér vissza a gondolat: a nagy magyar gondok csak személyekre lebontva oldhatóak meg. Hiszen ha tudok önmagámban gondolkodni, akkor családomra is figyelek és nemzetemen is rajta a szemem. Aki pedig mer a nemzetben gondolkozni, az családjához jut, s végül vissza, önmagához. Végül e gondolatok elmélyítéséhez szeretném ezt a keresztet körbeadni, mindenki érintse meg, tegye rá legszemélyesebb kívánságát, vallomását, kérését. Ezt a pár percet adjuk meg magunknak. Merjünk csodálkozni, kívánni, felajánlani. Legyünk azok, akik vagyunk. □ ITT-OTT 28. évi. (1995), 1. (124.) szám 35
