Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
öntudatot itt az amerikai környezetben. Elsősorban el kell a fiatal jusson arra a pontra, hogy igenis számára Magyarország „marha jó hely!” Ha ezt elérjük, akkor van érzelmi kötődés, amire alapozva ismertethetjük velük a magyarság komoly oldalát, kultúrkincseit, nemzeti értékeit, történelmét — és mindazt, ami többletet fog jelenteni számukra, ha magukévá teszik. A szállóigék kulcsszerepe A magyar öntudat elsajátítása több tényező eredménye. Ha már megvan az érzelmi elkötelezettség (a magyarság marhajó dolog!), és ha a kettős hűség néha ellentmondásos tényét elfogadjuk és tudunk élni vele, akkor az értelmi és gyakorlati „leckék” és ezek közvetítése válik fontossá. A közvetítést illetően csak azt tudom mondani, hogy minden létező csatornát ki kell használni, lemezeket, magnószalagokat, diszkeket, videokazettákat, stb., amelyek magyar szöveggel rendelkeznek. De bár a nyelv gyakorlására akármilyen szöveg megfelel, az értelmi „lecke” kiválasztása sokkal körültekintőbb kell, hogy legyen. Ezért szeretem azt a szép magyar kifejezést, hogy „szállóige.” Az ilyen „szállóigék” mint például a már idézett „nyelvében él a nemzet” igéje kell, hogy alkossák öntudatot nevelő programunk gerincét. De mielőtt a szállóigék tartalmi kérdésére térnék, még szeretnék hangsúlyozni egy nagyon fontos általánosítást. Az aktív tanulás, a személyes résztvétel (olvasás, játék, keresztrejtvény) hatásosabb, mint a passzív tanulás (azaz, a szalaghallgatás és TV nézés). Ezért nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a hangos olvasás. Mindenki számára, akár a családban mint együttes tevékenység, vagy egyénileg is, 15- 20 perc hangos felolvasása magyar szövegnek lehet olyan hatású tudaterősítő tevékenység mint a keresztény, zsidó, vagy muzulmán közösségekben közösen elmondott ima. (Mellesleg, azok számára, akiknek magyar nyelvkészsége tényleg kezdetleges, érdemes egyszerű ponyvaregényeket olvasni — szintén hangosan —, olyanokat, amelyeket már angolul olvastak vagy ismernek, mint pl. a Godfather /Keresztapa, stb. Ezek most nagy számban és általában jó fordításban kaphatók akármelyik magyar könyvárusnál!) Ha már a közvetítés kérdését itt összegeztem, akkor hadd térjek vissza a tartalmi kérdésre. Mert bár a Keresztapa hasznos a nyelvkészség, szókincs fejlesztésére, nem sugároz magyar mondanivalót. Nekünk szétszórtsági magyaroknak ezért szükséges kiválogatni azokat a szövegeket, melyek az öntudat ápolását is biztosítják. Ezért hasznosak a szállóigék, mert frappánsan, röviden megfogalmazzák a lényeget, mind tudnivalóban, mind irány adásban. Tehát a jó szállóige az egyben helyzetjelentés és tanácsadás, és buzdítás a megmaradásra és a továbbfejlődésre. Kamaszkoromból például emlékszem az Édesanyám által idézgetett Mécs László és Reményik Sándor versekre, hogy „ne hagyjátok a templomot és az iskolát,” és hogy „a nyelv ma néktek végső menedéktek,” és hogy a pisztrángok példáját kövessük, ússzunk csak az árral szemben, ne legyünk tunyák és lusták. Tehát a jó vers, a jó szállóige egyben erkölcsi lecke is. Előírja, mi az elfogadható és a jó, és mi az elvetendő és a rossz. Az utóbbit illetően például hányszor hallottuk Petőfit idézve a „Szájhősök”-ről, miután emigráns politikusaink egy-két bombasztikus mondókáját végigszenvedtük cserkészegyenruhában vagy civilben. És Petőfi nekünk jobban megmaradt, épp a hordó-prédikátor negatív példája miatt! Szerencsére elődeink között voltak édesanyák, édesapák, cserkésztisztek, olykor papok és lelkészek, és idősebb honfitársak, akik tudat alatt is érezték ezeknek a szállóigéknek a fontosságát. És ezeket, idézgetéssel, beleszőtték életünkbe. Nekünk is ezt kell tenni. Érdekes módon a mi generációnk erre valamennyire tudatosabban ráeszmélt mikor folyóiratait „ITT-OTT”-nak, „Ötágú síp”-nak és „Szivárványának keresztelte. Ezek az új nevek tükrözték az új helyzetfelmérést, és hogy ez a magyarság másként való megfogalmazását követeli meg tölünk, amely nem a múlt elcsépelt szólamaiban: ezeréves Magyarország, kereszténység védőbástyája, és nem, nem sohában merült ki, hanem amely mindennek dacára az életet követeli, itt és most... még akkor is, ha nagy túlerővel szemben. Az eszmélés kulcskérdése tényleg az lett: miként tudunk megmaradni magyarnak kisebbségben, elnyomatásban, és szétszórtságban. Erre íróink szállóigéi adnak választ és egyben kihívást. Illyés Gyula azzal vigasztal, hogy van „hazánk a magasban”. Ahogy Bojtos László idézte megnyitójában Sütő Andrást, nem „határsorompók” határozzák meg egy népközösség létét vagy nemlétét, hanem az a piros fonál szívpitvartól-szívpitvarig. Kányádi Sándor „fekete-piros”-a, vagy Farkas Árpád alagútjai a hóban összekapcsolnak mindannyiunkat egy közös áramlatban, amely 32 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
