Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
négy év alatt ugyanis végbement bennem egy olyan fejlődési folyamat, melyben megtaláltam földi feladatomat, életem értelmét. Amiért emigráns lettem, nem léptem ki a világtörténelemből. Rájöttem, hogy itt, külföldön is hozzáépíthetem magamat, mint egy kis téglát, népem épületéhez. Ha Magyarország sorsa valaha úgy fordulna, hogy mindannyian hazatérhetnénk és a világból elfogyna a sok szétszórt magyar, nem hiszem, hogy ez a tény pozitiven járulna hozzá a magyarság jövőjének fejlődéséhez. Megszűnne élő, közvetlen kapcsolatunk a többi néppel és talán még jobban elszigetelődnénk. Rájöttem, hogy úgy hasznosíthatom maximálisan magamat és eddigi tapasztalataimat népem számára, ha itt élem le életemet és megpróbálok minden erőmmel, tettemmel, érzésemmel és gondolatommal magyarnak megmaradni és minél több honfitársamat magyarnak megtartani. Elvágtam tehát a bizonytalanságnak azt a fonalát, amelyik ideiglenes életformára kényszerített: addig is, amíg hazamehetünk... Kimondtam önmagámnak: New Jerseyben élek, New Jersey-i magyar vagyok. Rájöttem, hogy ezt ki lehet olyan egyszerűen és természetesen mondani, mint azt, hogy van budapesti magyar, kolozsvári magyar, kárpátaljai magyar, van moldvai magyar és egyre nagyobb számmal vannak bukaresti magyarok. Van New Jersey-i magyar és Buenos Aires-i magyar is. Nem mint ideiglenes képlet, hanem mint állandó fogalom. Kidobott engem is a magyar sors a nagyvilágba, mint annyi százezret ebben az évszázadban és annyi tízezret a megelőzőkben. Mi lett a sorsuk a régi emigrációknak? Mi lett Rákócziék leszármazottaiból? Hol vannak Kossuthék utódai? Konstantinápolyi temetőkben, mohos sírköveken még ma is ki lehet betűzni magyar neveket. Hol van a századforduló egymillió nincstelen magyarja? Ki találja meg Boldogasszonyfalvát s az ezer csángó nyomát Nyugat-Kanadában? Régesrég elporladt fakeresztek pora fölött járunk mi, szétszórt magyarok. De nem kell a múltba menni. Nézzetek körül. Hány mellétverő, ősturánkodó vezér, emigráns csákmáté zajong körülöttünk! Hallgassátok meg a gyermekeiket: hányán tudnak magyarul közülük? Az életnek szigorú prioritásai vannak s a megmaradásnak könyörtelen biológiai törvényei. Az emigráns sors végállomása a temető. Az életből szervtelen fosszília lesz: mint a geológiai rétegek úgy rakodnak egymásra a magyar sors különböző évjáratainak kidobottjai az amerikai vagy német humusz alatt. De, barátaim, mi emberek vagyunk, húsból és vérből. Élő teremtmények s az élet ezersípú orgonája zúgja felénk fák, madarak, virágok, állatok, emberek nyelvén az ősi parancsot: folytasd magad! Élni akarunk, élnünk kell! Az emigráns sors lelki elszigetelődés, kertekalji bújdosás, parttalan fájdalom: már életében síremlék. Megvallottam és meghirdettem ezért önmagámnak a szétszórtsági ember filozófiáját: New Jersey-i magyar vagyok. Könnyebb volt mint hittem volna. Örökül kaptam apámtól és anyámtól. Ők ugyanezt tették Erdélyben: magyarok maradtak Magyarország nélkül. A költő ezt így mondta: az országnál mélyebb a magyarság. Tamási Áron halhatatlan írásában — Ábel Amerikában — megkérdezi egy néger kisfiútól: Mivégre vagyunk a földön? — A kisfiú elkacagja magát: Azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Fájdalmas siránkozás helyett nekünk fel kell építeni ezt az otthont. Mint a csiga a házát, úgy hordozzuk magunkkal a magyarságot. Ott, ahol leszúrom a botom a földbe, ahol kiteregetem a könyveimet, ahol a lemezjátszóra rakom a hanglemezeimet, ahová esti beszélgetésre hívom a barátaimat: az a maroknyi föld ott Magyarország. A dal, a könyvek, a versek, a balladák, a baráti viták, az ékezetes betűk hajnali kattogása az írógépen, a hímestojás, a faragott bot és gyermekeim furulyaszója: ez az én csigaházam. Ez az én hazám. Szellemi fejlődésem második fontos szakaszának tartom azt a tényt, hogy leszűrtem a magyar múlt következményeit: elvesztettük a mohácsi csatát. A középkorban birodalom voltunk, nagyhatalmi koncepciókkal. A birodalom elveszett, de a koncepciók megmaradtak lidércfénynek. Elemezzük ki emigráns sajtónk politikai cikkeit. Mindegyik mélyén nagyhatalmi álmok irreális átszüremlését találjuk. Az Isten szerelmére, ébredjünk már fel sokszázados csipkerózsika álmunkból: a mohácsi csatát már rég elvesztettük. Rég elporladt már Lehel vezér, nincs aki főbesújtsa a legnagyobb politikai hatalom vezérét és az sincs, aki beverje az atombombabiztos főhadiszállások kapuját. A magyarok nyilaitól nem retteg már Európa. Rég elporladt a fekete sereg is, nincs, aki holnap Moszkva falai alatt teremjen.... A mi utunk, a mi megmaradásunk kátéja nem a fegyverek szava többé. Hunyadi örökébe Bartók Béla lépett, Kinizsiből Weöress Sándor vette át a 26 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
