Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)

1994 / 1. (123.) szám

ja szerint választódik ki.

Megszűnni látszik tehát az esztétikai alapokon nyugvó írói szolidaritás, ennek kialakulásában nyilvánvalóan nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy a rendszerváltozás nem harc, hanem békés átmenet útján jött létre. A nagy hőfokon égő történelmi idő helyett a szerepek tologatásának kisszerű és kiábrándító korszakát kellett átélnie a közelmúlt magyar társadalmának, beleértve természetesen az írókat is. A személyiségek ideje helyett a piti ügyeskedők időszakát, a társadalmi küzdelmeket nyíltan vállalók helyett a kis belezők évadát. Ennek következményeit még mindig nem lehet világosan látni, annyi azonban bizonyos, hogy az irodalom is a szétesettség, illetve az új hatalmi pozíciók megszerzésének a stádiumában van.

Szétesettség abban az értelemben, hogy megszűnt akár virtuális centrumnak is lenni, az írószövetség. Itt most nem a szervezet formája, felépítése és előző szerepe a fontos, amely valóban nem lehetett más, csak a sztálinista szervezeti minták egyik, némileg humanizált és fellazított formája, hanem az, hogy a léte mentén kialakult egyfajta írói összetartozás, szolidaritás, és itt emlékeztetnem kell az írószövetség — illetve a tőle egy időben ideológiailag is elváltán tevékenykedő József Attila Kör — szerepére és mítoszára a rendszerváltásig. Egyértelmű, hogy a közös szorítás a közös válaszok kockázatos lehetőségét kényszerítették ki az írók társadalmából — az egyéni válaszoknak és ellenállásoknak az esélytelensége egyértelmű volt — ezzel mit sem vonunk le erkölcsi példájuk, illetve lélekformáló erejük értékéből.

A másik új, és szerencsétlenségében is érdekes probléma, hogy nincsenek mértékadó központi figurák — más értelemben megszaporodtak, így szerepükben devalválódtak a hangadó irodalmi potentátok. Mindenki másra esküszik, és a sok legjobb, illetve már a mérhetőség kritériumai fölé helyezett alkotó az irodalom kicsinységének a képzetét sugallja. Ezzel természetesen egyidőben játszódó folyamat, hogy elveszítették irányító szerepüket — esetenként önként elhagyták — a volt meghatározó személyek. Ugyanakkor fölerősödött egy középszerű, esztétikailag jelentéktelennek mondható réteg nyomása illetve szerepe az irodalomban. Jellegzetes helyzet, hogy éppen egykori — általában nem is létező, vagy visszakereshetetlen — politikai elnyomattatásukra, illetve ellenzéki múltjukra hivatkozva nyomakszanak befelé az irodalomba, elsősorban annak intézményrendszerében elfoglalva a helyeket. Emlékeztet ez a folyamat a hatvanas évek elejére, amikor a középszerű, ám megbízható káderek ültek be a kultúra irányító helyeire, s intézkedtek középszerű esztétikai normáiknak kedvezően, illetve a megbízó elvárásrendszernek megfelelően.

Rendkívül megzavarta a rendszerváltozás után az irodalom átformálódását ez a múltban hamisan visszakereső, irányítottan emlékező és sugalmazottan hazudó tudat. Komikus, ám inkább a tragikomédia jegyeit viseli magán, ahogy a középszerű, vagy az annál is gyengébb irodalmi figurák felismerték, hogy az addigi, esztétikai okokra visszavezethető sikertelenség és irodalmon kívüliség megváltható a politikai mártíromság stigmájával. Azaz: az irodalomba ismét vezet politikai út, de fogalmazzunk pontosabban, nekik ismét politikai út vezet, mint a régi szép időkben másoknak. Ritkán tapasztalt vehemenciával estek tehát annak a bizonygatásának (bizonyítani általában nem kellett ebben az időben még), hogy a Kádár-rendszer és a Kádár-rendszert kiszolgáló sztálinista szerkesztők éveken át politikai okokból tartották őket az ismeretlenség homályában, illetve szorították az irodalmi terep perifériájára. És ha ez sem használt, ott volt a súlyosabb érv: a valós vagy állított ötvenhatos múlt — mint az esztétikai érvényesülés egyik formája.

(Zárójeles megjegyzés: kérem, jól nézzenek meg, így nézett ki egy Kádár-rendszert kiszolgáló sztálinista szerkesztő, én ugyanis hét évig szerkesztettem a Kortárs című folyóirat versrovatát, s vívtam keményen a harcaimat minden értéktelennel és középszerűvel, függetlenül attól, milyen múlt vagy jelen próbálja hitelesíteni a nemlétező irodalmi értéket.)

((Zárójel kettő: közhely: ha ötvenhatot ennyi író-ember támogatta volna fegyverrel és tollal — lásd negyvenöt után a partizánmúlt-szindrómát —, ötvenhatot az oroszokkal szövetkező kínai hadsereg sem tudta volna leverni. Még ugyanebben a kettős zárójelben: közhely: ha ennyi ellenzéki író tevékenykedett volna ellenálló formában a Kádárrendszer alatt, bizony az a rendszer sem húzta volna ilyen sokáig. Lévén, hogy pár funkcionáriuson kívül nem lett volna kire támaszkodnia. A dolog azért nyilván másként alakult, és főleg másként kellett, hogy megtörténjék és igaz legyen. Kérem, lehet, hogy kiábrándítót fogok mondani, de én a hét év alatt politikai okból verset nem kényszerültem visszaadni, olyan verset le24 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám