Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
A kárpát-medencei magyar nemzeti kisebbségek 1919-cel kezdődően kulturális struktúrákat hoztak létre. E struktúrák területei: az irodalom, a képzőművészet, a zene, a sajtó, a folklór, az iskola. Nagyjából a kultúra eme területei jelentették a kisebbségi lét szellemi életének forrásvidékeit. Ezen az alapon küzdötték ki a nemzetiségi lét intézményrendszereit. Ezek az intézményrendszerek határok közé szorítva éltek. Létüket kétszeres határzónák abroncsolták: egyrészt a hatalom határai, másrészt az országhatárok. Mindkettő fal, ütközőpont, konfliktusok sorát magában hordozó helyzet. Ezek az intézményrendszerek az önkifejezés és az önvédelem lehetőségei és alkalmai is. Ugyanakkor kompromisszumok megtestesítői. Köztes állapot, félmegoldás. Politikapótlás. A többség hatalmát védő övezet. Táncolni, énekelni, verset mondani, prózát s drámát írni szabad — persze a többségi hatalom cenzori rendszerének felügyeletével. A kulturális intézményrendszer ugyanis a legjobban ellenőrizhető és áttekinthető szövevény a hatalom részéről. A kultúra egzisztenciálisan a hatalomtól függött. Tehát függvény volt. S így kisebbségi lojalitás, a szervilizmus, az alattvalói szellem tenyészhelye is. Ugyanakkor az ellenzékiség, a nemzetiségi politikum alakításának fészke is lehetett. Van példa mindenre. A nemzeti kisebbségek kultúrájának legmarkánsabb területe az irodalom. Az irodalom — hatalmi szempontból — a köztes állapot ütköző zónája volt. Ugyanis kínálja az önkifejezés, az önrealizálás, az érdekvédelem s az ellenzékiség lehetőségeit. Az irodalom használhatta a képi s rejtett fogalmazás számtalan formáját. Az irodalom fogalmazta meg a kisebbségi humánprogramokat, a „híd-elméletet”, Szlovákiában a „vox humánát”, Erdélyben a „néptestvériséget”. Sokáig ismételgettük ezeket a fogalmakat, s többé-kevésbé hittünk is bennük. A nyolcvanas évek közepén keserűen kellett megállapítani, hogy a nemzetiségi önvédelem humánprogramjait használhatatlanná teszi a hatalom brutalitása. Naponta taposta és cáfolta őket. Igen, be kell vallanunk, hogy az irodalom által kimunkált önvédelmi humánprogramokat a Kárpát-medence diktatúráinak növekvő brutalitása elnyomta. Az irodalom hullámtörőin sok dühödt csapás halt el. Ám az irodalom — az egyre brutálisabbá vált többségi politikával szemben — alulmaradt. Ennek ellenére is hiszek abban, hogy a kultúra kompjai már közlekednek. Úgy érzem, hogy a kárpát-medencei magyarság szellemi, kulturális integrációja elindíthatja, befolyásolhatja a térség népeinek egymáshoz közeledését. A kultúra integráló szerepet vállalhat és tölthet be, szövetségeket alakíthat, s előhírnöke lehet az itt élő nemzetek politikai szövetségének. 1989 után lehetővé vált a nemzeti kisebbségek politikai szerveződése. Egy más értékű, más jelentésű struktúra kialakulását jelenti. így most politikai szerveződés áll szemben a politikával. Az erőviszonyok nem változtak, az eszközök azonban hasonlóak vagy azonosak lehetnek. A nemzeti kisebbségek pártjai, mozgalmai már politikai érdekeket fogalmaznak meg és képviselnek. Júliusban a szlovákiai Együttélés politikai mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom koalíciója a parlament elé terjesztette a nemzeti és etnikai közösségek (vagy kisebbségek) jogállásáról szóló alkotmánytörvény téziseit. autonómiaigény kinyilvánítása egyértelmű a kárpát-medencei magyar nemzeti kisebbségek, nemzeti közösségek politizálásában. Az autonómiatervezeteknek azonban nyilván igazodniuk kell az egyes országok feltételeihez. A készülő autonómiatervezetekben valószínűleg lesznek érintkezési pontok, azonos vagy hasonló megoldási formák, ugyanakkor nem tudom elképzelni az egyetlen, minden helyzetre alkalmazható autonómia sémát. Szlovákiában az Együttélés politikai mozgalom a legerősebb magyar politikai formáció, magam ennek a mozgalomnak vagyok egyik vezetője és parlamenti képviselője. így arra érzem magam feljogosítottnak, hogy előbb a magunk — autonómiára vonatkozó — politikai alapgondolataink szempontjait ismertessem. A Kárpát-medence számos negatív — öröklött és jelenidejű — jelenségével szemben meg kell teremteni a demokratikus ellensúlyú intézményrendszert. •Alapvető kérdésnek tartjuk, hogy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek legyen alkotmányos joguk az identitáshoz, a szülőföldhöz, az autonómiához és a területi önkormányzathoz; •Az ország közigazgatási, területi átszervezésében, illetve felosztásában a mindenkori kormány vegye figyelembe a természetes régiók kialakítását, illetve az etnikai szempontokat; ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám 17
