Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)
1993 / 1. (122.) szám
A roskatag, túlzsúfolt épületből kilépve jól jött a séta. A patinás utcákat átjáró csípős szél friss fuvallatainak kíséretében felgyalogoltam a Budai Várba és bevetettem magam a Széchenyi-könyvtár kínálta szellemi paradicsomba. A ma már teljesen „szabadpolcos” választék jelzi: cenzúra nincs, de hiányoznak egyes, nem „liberalizált” produktumok, azaz, a protekcionalista struktúra teljes leépítése még nem történt meg. A posztmodem hangulatú Sikló-val tértem vissza a Dunához. A városban kószálva az Astoria-aluljáróban nagy tömegbe ütköztem. Nem politikai hordószónoklat vagy kiárusítás, hanem egy koncert miatt. Utcai zenészek koronázatlan királyai — a világ minden nagyvárosában népszerűek —, latin-amerikai indiók adtak ízelítőt magávalragadó muzsikájukból. Pestre is megérkeztek. A zenészek már teljesen berendezkedtek itt, és a csinos-tinik körében szemmel láthatóan otthon érezték magukat. Vettem — négyszázért — egy kazettát és megkérdeztem a főnök-managert: — Milyen nyelven beszélhetünk? — Semmilyen — válaszolta. Musica... musica... Még egy ideig hagytam magam a hárfás-pánfurulyás, fülbemászó zenével andalítani és azon meditáltam, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő esemény is jelzi, hogy Budapest — lassan — bekapcsolódik a világ vérkeringésébe. A város kitatarozott, kulturális nevezetességébe, az Operába most sem sikerült bebocsájtatásunk, mert ott még mindig „telt a ház”, a borsos belépőjegyek ellenére. Színházba viszont eljutottunk, és a műsoron szereplő darab kedvesen elszórakoztatott, főleg a kiváló színészi játék miatt. A bemutatott, habkönnyű darab amerikai szerzője kínosan vigyázott, hogy műve csak szórakoztató legyen, nehogy valamilyen „ideológia”, stb. „üzenettel” is rendelkezzen. A szünetben az előtér egyik diszkréten félreeső részében felírás jelezte: „Mai előadásunk a Csepeli Vas- és Fémművek támogatásával jött létre”. A megszokott könyvüzleteimet is sorbajártam. Sok helyen „kiárúsítás” folyik, és bizony nagy ritkaságszámba megy egy-egy régebbi: RA-RE, Mérleg, Gyorsuló idő vagy más puhafedeles kiadásban megjelenő: T. Pynchon, S. Sonntag, R. Barthes, L. Senghor, L. Hegyi stb. kötethez 20—40 forintért hozzájutni. Új, ismeretlen kiadók könyveinek árai viszont erősen emelkedtek, de örömmel fedeztem fel, hogy külföldön kiadott magyar nyelvű könyvek is a polcokra kerültek. Egy negyven éves „csata” eredményeképpen most már mindenki számára elérhető könyvekkel bizony meghatódva néztem itt farkasszemet. Ugyanakkor ide is betört a triviálliteratur. Az elit-irodalom eddigi aranykora ténylet véget ért. A városszerte felállított sátrakban széles olvasói igényeket kielégítő, azaz hasznothajtó: szex, krimi, horror és egyéb bestseller-kínálattal felvonuló utcai árusok, könyvkufárok, kontárok kiadói hiénák révén arat az eddigi hiánycikk: a ponyva. Csoda, hogy ilyen helyzetben az irodalmi élet csaknem teljesen megszűnt? Remélhetőleg csak tetszhalott. A temetés egyelőre elmaradt, bár az írók mindennel foglalkoznak, csak éppen írással nem! A mozik tájékán a helyzet hasonló: „sex and crime” minden mennyiségben, és a filmek csaknem kizárólagosan USA-produkciók. Ez is világjelenség, de a magyar filmforgalmazás átállása itt is rekordidő alatt történt. A szebb napokat megélt, tekintélyes hagyományokkal rendlekező, egykor világhírű magyar filmipar alkotásait azonban csak alapos keresés után — műsorfüzetek segítségével — tudtam lokalizálni. Jancsó Miklós új filmjét Aquincumban, Gothár Péterét pedig Kőbányán láthattam. A mélyraható változásokat követő kultúrsokk hatása egyelőre felmérhetetlen, ezért sokan alábecsülik. Olyan pausál véleményeket lehet hallani, hogy ezt a helyzetet már ismerjük, ez is elmúlik egyszer és majd automatikusan visszarendeződnek az igazi értékek. Szakemberektől azonban — banális válaszok helyett — egymás után jelennek meg a tudományos analízisek. Hogy nem átmeneti jelenségről van szó, abban — a világban tapasztalható állapotok ismeretében — mindenki egyetért. A századforduló táján kialakuló tömegkultúra lassan minden területen egyeduralomra jutott. A tudósok mellett azonban a művészek is bekapcsolódtak az átrendeződéseket követő feltáróátvilágító munkába. A művészek, azaz a „lelkiismeret napszámosai” minden korban keresték a kivezető utakat, új lehetőségeket, amelyek választ adhatnak életünk problémáinak nagy kérdéseire. Az egykori kísérletezések ma már nagyrészt beértek, és életünk elengedhetetlen, szerves részeivé lettek. A művészet minden ágazatába behatoló, XX. századi avantgárd eredményei lenyügözőek. Mindezek a „láthatatlan”, ún. alternatív kultúrkörökben lejátszódó események (és még sok minden más is) bizonyítják, hogy itt már egy ideje többen is „szerelnek az űrben”. Jelen körülmények között talán a német „társadalmi-plasztikus” szobrász, Joseph Beuys ún. „összművészeti” megállapítása a legérdekesebb: „Elet = Művészet” és „Művészet = Elet”, mert mindenki művész! (Lehet...) A lényeg ui. nem a szubjektívan észlelt, mindenkor változó esztétika diktálta szép megalkotása és ennek individuális élvezete, hanem a társadalomban mindenkire érvényes objektív igazság következetes feltárása. E kijelentés robbantó-szétfeszítő hatását, azaz a tömeg „kihívásának” komolyságát ma már nem lehet csak negatív jelenségként megközelítve megválaszolni. A hetven éve felállított Benda—Babits kórkép, amely az írástudók árulásáról felelősségéről beszélt, vagy Jósé Ortega y Gasset pesszimista elemzése a „tömegek lázadásáról” ma már nem tudja az itt kialakult, rendkívül szubtilis problémát teljes mértékben megragadni. A képlet új, releváns összetevőkkel bővült. A vizuális kultúrára való áttérés már nemcsak az iskolásoknál, de a felnőtteknél is megtörtént, és az ún. „funkcionális analfabetizmus” világszerte ijesztő mértékben növekszik. A társadalomban ható erők és működő intézmények is ennek a felismerésnek a jegyében próbálják a feszültségeket enyhíteni. A hidegháború utáni, javuló béke esélyei világában, mai életünk növekvő szabadidejének tömegkulturális perspektívájában érdemes lenne Friedrich Dürrenmatt megjegyzésére odafigyelni, mely szerint „nem a háború a mi igazi problémánk, hanem a béke”! Békében élni, békére berendezkedve gondolkodni, ahol a tömegek is új feladatokat kaphatnának, ez egy olyan nagy vállalkozás lenne, amit ideje elkezdeni, mert ez a beruházás mindenképpen kifizetődne. □ ITT-OTT 26. évf. (1993), 1.(122.) szám 31
