Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)
1993 / 1. (122.) szám
Cseh Tibor (Midland Park, NJ): Új társadalom bölcsője felé A magyar cserkészet újjáéledése a Kárpát-medencében Borzasztó lenne úgy halni meg, hogy nem láthatnám többé az ember vállán a szárnyait... —Gandhi A nyugati magyarság elég jól megismerte otthoni testvéreink problémáit, melyek kiterjednek az emberi élet majd minden területére. Legszembeötlőbbek a gazdasági gondok, hiszen ezeknek a hazalátogató ezernyi tanújelét észleli, mihelyt kiszállt a repülőgépből. Néhány napi otthoniét után rádöbben arra, hogy a gazdasági felemelkedés legnagyobb akadálya nem a tőkehiány, nem a munkafegyelem közhellyé vált lazasága, nem az állami vállalatok ijesztő mérvű veszteségei, s a külföldi eladósodás roppant kolonca sem, hanem az emberek reményvesztettsége, csüggesztő pesszimizmusa. Különösen az Ámerikából jövőnek tűnik ez fel, hiszen ott mindenki optimista és a pesszimizmust valósággal nemzetellenes magatartásnak ítélik meg. Ennek a megvertségnek, cinikus kiábrándultságnak a gyökere nemcsak a drágaság, az egyre növekvő állástalanság és a velük járó problémák, hanem a társadalom úgyszólván általános lelki-erkölcsi válsága. A magyarságtudat krízise jelentős része ennek a válságnak, hiszen — normális körülmények között — az egészséges, kiegyensúlyozott, demokratikus nemzeti közösség szelleméből áradó energiák láthatatlan erővonalakkal átszövik a nemzet testét és eljutnak minden tagjához. És nálunk éppen ezek a láthatatlan, de millió forrásból táplálkozó erővonalak hiányoznak. Ez a tudatkrízis nem sóhajtozó értelmiségiek, vagy elkeseredett népiek absztrakt panaszkodása, hanem a mai magyar élet önmagát kínáló valósága. A nemzettudat zavaránál azonban sokkal szélesebb az otthoniak lelki válsága. Velük érintkezve, köztük élve lelki cserepeken járunk. A kommunizmus néhány évtizedes diktatúrája által tönkretett társadalom lelki cserepein. Ezért a hozzájuk való közeledésünk csak a türelem, a megértés és a szeretet hullámhosszát használhatja. A válság jeleit észlelhetjük utcákon, tereken, járműveken, vendéglőkben, parkokban, bármilyen nyilvános helyen az egymással való érintkezés durvaságában, a beszédmód szennyességében és a modor goromba civilizálatlanságában. Baráti beszélgetésekben a távollevők ócsárlása és gyűlölködő becsmérlése senkit sem kímél. Egy atomjaira hullott társadalom megnyilatkozásai. Egy ismerősöm antiszemita tünetek szaporodásáról panaszkodott. Ennek láttam némi jeleit, de sokkal kisebb mértékben, mint New Yorkban és környékén, vagy Erdélyben a román neo-fasiszta lapok uszításaiban, melyek ma már Antonescut és a Vasgárdát nyíltan magasztalják. Magyarországon nem antiszemitizmus van, hanem anti-mindenkizmus. A mindenből és mindenkiből kiábrándultság keserűsége, és a kilátástalannak ítélt jövő miatti fásult közöny alapjában rendíti meg a saijadózó magyar demokrácia intézményeit. (Lásd a választók közönyét az utóbbi idők pótválasztásain.) A válság tüneteit észlelhetjük az újságokban, láthatjuk a televízión, hallgathatjuk a rádió riportjaiban, melyek egymással versenyezve igyekeznek a magyarokat meggyőzni, hogy mennyire rossz minden és hogy jövőre még sokkal rosszabb lesz. A média nemcsak lázmérője, hanem gerjesztője is a krízisnek. (Mintha a legsürgősebb intellektuális feladat volna a magyarokat meggyőzni, hogy nincs remény.) Az önbizalom helyreállításához állandóan hangsúlyozni kellene, hogy az áldozatoknak van értelme. Nyugat elismeri hazánk erőfeszítéseit és a térség államainak élére helyezi az eddigi eredmények miatt, különösen az emberi jogok biztosítása, a demokratikus berendezkedés minősége, a pénzügyi megbízhatóság és a gazdasági átrendeződés bár lassú, de biztos haladása miatt. De milyen vigasz ez a munkanélküli százezreknek, kiknek feje fölött lóg a Damokles karaja: mi lesz velem holnap? Sajnos, ezen a gondon keserűség, reménytelenség, közöny nem segít. Az országot újjáépíteni csak vállalkozással lehet. Vállalkozáshoz pedig életkedv kell, bizalom a sikerben s hit a jövőben. A magyar médiáknak elsőrendű kötelessége lenne a társadalom gyógyításához hozzájárulni, pozitív légkört kialakítani, életkedvet teremteni. Otthoni látogatásaim során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ha a magyarok kibírják a mai médiát és nem követnek el kollektív öngyilkosságot, akkor ezen a nemzeten a poklok kapui sem vehetnek erőt. A külföldi magyar cserkészet szerepe az otthoni újjáéledésben Reményt fakasztó kezdeményezések már indultak egyének, egyházak, egyesületek részéről. Magyar sorskérdésekkel vívódó értelmiségiek gondolatai is azon munkálkodnak, hogy a magyaroknak az életkedvét visszaadják. Az ifjúság szempontjából a legfontosabb a szétzúzott és meghamisított értékrendszer helyreállítása (Isten, haza, embertársak). Ezért oly jelentős a magyar cserkészmozgalom újjáéledése az egész Kárpátmedencében. Égőszemű, vidám fiatalokra, testben egészséges, lélekben fogékony, szellemiségükben kiegyensúlyozott, istenhívő, demokratikus gondolkodású, nemzeti és emberi hagyományainkhoz ragaszkodó, felkészültségükben és tudásukban a világ legjobbjaival vetekedő ifjúságra szomjúhozik a magyar történelem. Ezt a feladatot ismerték fel már régen a Külföldi Magyar Cserkészszövetség vezetői. A magyar cserkészet soha nem adta fel a minőségi nevelés elvét, bár ez korunkban egyáltalán nem divatos, illetve az amerikai egyetemeken domináló baloldal kritikájával élve, „politikailag nem korrekt.” (Mérhetetlen arrogancia rejtezik emögött az agyonhasznált kifejezés mögött. Mintha bárkinek a földön felhatalmazása vagy elegendő erkölcsi tekintélye lenne annak eldöntésére, hogy politikailag mi korrekt!) A minőségre való törekvés az ember szárnyalását, magasabb szintekre való törekvését jelenti. S ha lenyesed az ember szárnyait, megtagadtad benne Isten képmását. Külföldi cserkészetünket 45 éves működése alatt az a gondolat ösztönözte, sokszor kicsinyes helyi soviniszta és bürokratikus ellenállással küszködve az a titkos remény volt a belső elégtétele, hogy majd egyszer a megőrzött szellemi kincset, nevelési hagyatékot, a soha el nem aludt „lángot” haza lehet vinni. Az utóbbi évtizedekben ez a remény szinte a tudat alá süllyedt. A felszabadulás 4 ITT-OTT 26. év». (1993), 1. (122.) Mám
