Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 1. (119.) szám

szervezetben, s ők nagy lehetőséget jelentenek nekünk. Eddigi tapasztalataim szerint főként a nyugdíjkorhatár szélén levők szívesen jönnének haza átadni tudásukat. Éppen most jutott tudomásomra, hogy az osztrák mezőgazdasági ér mérésügyi hivatal magyar származású elnöke — mellesleg udvari tanácsos — ingyen hazajön oktatni a műegyetemre. Másokról is tudok, akik hazakészülnek, főleg egyetemi előadónak.”

Mindez szöges ellentétben áll Jeszenszky álláspontjával. Míg őszerinte a kiöregedett „emigránsok” kevés „értéket jelentő, felhasználható erő” birtokában vannak, Pungor, aki a műszaki értelmiség javát személyesen ismeri, azok nagy jelentőségéről beszél. Különösen azokról, akik a napi munkától való visszavonulás határán vannak.

Lehet, hogy itt valóban össze nem hasonlítható „almák és narancsok” esetéről van szó. Jeszenszky emigránsokról beszél, Pungor pedig külföldön élő magyarokról. Márpedig a szórványban élő értelmiségiek régen tisztázták magukban, hogy ők nem tekinthetők emigránsoknak. Legtisztábban és elsőnek Ludányi András fejtette ezt ki az ÉMEFESZ (Északamerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) vitájával kapcsolatban 1968-ban, az ITT-OTT hasábjain:

„Mit értek emigrációs jelleg vagy szellemiség alatt? Emigrációs szellemiség az, ami csak egy külföldre szakadt generációt tud megmenteni a magyarságnak. Vagyis, külföldre szorultságát ideiglenes állapotnak tekinti. A szétszórtsági lelkűiét viszont, ezzel ellenkezőleg, önmagát adja tovább a jövőnek — nem szűnik meg egy generáció életidejének lepergése alatt. Azaz: külföldi létét nem tekinti se természetellenes, se ideiglenes állapotnak.

A szétszórtsági magyar nem szigetelődik el a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben; épít és fenntart kapcsolatokat mindenfelé. Ebből következően nem ragaszkodik görcsösen a múlthoz, hanem egy állandó útkeresésben vesz részt, népe fejlődésének érdekében.”

Valóban, a külföldi magyar emigráció mint politikai fogalom meg is szűnt. Prominens emigránsok: Király Béla, Varga Béla, Varga László és mások véglegesen hazatértek amint hazájuktól való távollétük politikai okai megszűntek. Némelyek jelöltként indultak a magyarországi választáson és készek arra, hogy életüket ott folytassák. Akik ma külföldön élnek és dolgoznak, megfelelnek Ludányi meghatározásának, ők „szétszórtsági”, vagy Nagy Károly szóhasználatával élve „szigetközösségi” magyarok.

Azt hiszem a vita félreértései és mellémagyarázásai elsősorban ebből a különböző nézőpontból erednek. Ternovszky Ferenc a Nemzetőr-ben a szétszórtságban élők nevében kérdezi: „Ránk otthon nincs szükség — hadüzenet a nyugati magyarságnak?”

Erre válaszolva a Magyar Fórum hasábjain Benedek István két hosszú cikkében a „sértett emigrációról” beszél, ő ezerszáz éves történelmünk tanulságaitól Masarykig mindent összehord annak bizonyítására, hogy a nyugati magyar emigráció alig tett valamit elhagyott hazája érdekében. Hiszen ő csupán

10 ITT-OTT 25. évf. (1992), 1. (119.) szám

emigránsokat lát az ország nyugati határán túl. Ezeket saját tapasztalatai alapján így mutatja be:

„Az emigráció nem egységes, hanem igencsak sokféle. Első helyen áll azokból a tiszteletreméltó hazánkfiaiból, akik magyarságtudatukat nemcsak megőrizték, hanem tovább is adják, aktívan közreműködnek a hazai és nyugati magyar kultúra terjesztésében, önzetlen vagy nekik is hasznot hajtó anyagi áldozatoktól sem ridanak vissza: részt vesznek a közös magyar vérkeringésben, mégha nem egészen értik is azt, ami itthon ilyen faramuci módon történik. Ezek, uraim, önök. Sajnos, nagyon kevesen vannak, és egyre kevesebben lesznek.

A második csoportba furcsa egzisztenciák tartoznak. Különös álomvilágban élnek, főfoglalkozásuk a magyar ősmúlt kutatása. Sumerológusok, szkitológusok, japanológusok, szittya ősgyökeresek, akik hat-tizenkétezer évre vezetik vissza a magyarságot, és legszívesebben bevezetnék a rovásírást. Zömmel Dél- Amerikában élnek. Nyilaskeresztesek is akadnak köztük, de ez ma már a kisebbik baj.

A harmadik csoportba a csak-üzletembereket sorolom, akiket a kultúránk csak annyiban érdekel, amennyiben hasznot hajt. Többnyire akcentussal beszélnek. Az óhazába azért járnak vissza, mert könynyű üzletkötést remélnek. Vannak köztük valóban jó gazdasági szakértők, megbízható vállalkozók, azonkívül szélhámosok is szép számmal, akikről az üzlet megkötése előtt öt perccel derül ki, hogy a befektetési szándékuk mögött nincs fedezet.

Ez a három csoport a mintegy két milliónyi kivándoroltnak viszonylag csekély töredékét teszi ki. A nagy többség beszél ugyan még magyarul, de már nem érez, számára befejezett múlt vagyunk, érdeklődése még arra sem terjed ki, hogy például az önök lapjára előfizessen. Itthon maradt rokonait esetleg segélyezi, de az unokáit már nem járatja magyar iskolába. Ha idegen ajkú nőt vett feleségül vagy férfit férjül, akkor gyermekei sem tudnak magyarul. Mivel itt olcsón lehet vásárolni, előkelő szállodában lakni és gyógykúrát venni, sűrűn hazalátogattak, de ahogy a forint kezd felértékelődni, úgy maradoznak ők el. Magyar identitástudatról — azt hiszem ez nyilvánvaló — itt már nem lehet beszélni. Még szerencse, hogy ők nem akarnak tanácsot adni.”

Végül kiderül: az elmarasztalás oka éppen az, hogy a szétszórtságban élők nem akarnak emigráns, vagyis politikai, diplomáciai feladatokat vállalni; Benedek szerint, és feltehetőleg a külügyminiszter véleményének is megfelelően: „Ha a világban szanaszét élő két milliónyi magyarnak egy ezredrésze: az emigráció elitje összefogna, s jól szervezett politikai, diplomáciai felvilágosító munkával elérne bár annyit, hogy a magyarságot érdemének megfelelően becsülje és sújtsa a nagyvilág ítélete: meghajtom fejem a magyar emigráció előtt. Félő azonban, hogy erre az ezredrésznyire sem futja azokból, akik se nem kompromittálódtak, se nem sértődöttek, se nem közönyösek, és nem is csak beszélnek, hanem igazán tenni akarnak valamit a magyarságukért, s ehhez megvan a tehetségük, tekintélyük és a lehetőségük is. Kevesebbel nem érhetjük be, és pénzzel ezek a képességek nem pótolhatók. Elmúlt az az idő, amikor a kivándoroltak