Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
Igen, a 20. század tán legnagyobb bűne a szüntelen és következetes hazudtolás volt, az, hogy használatba vette, leigázta és meggyalázta a régi „megszentelt” foglamakat. A különféle előjelű zsarnokságok mindig a maguk hasznára próbálták fordítani az emberiség legszentebb szavait, egyszersmind megváltoztatták értelmüket, kifordították jelentésüket: ahogy Babits is mondja. Most, hogy Közép-Európa „csendes forradalma” végbement, és ezzel megnyílt az út az európai nemzetek egységének helyreállításához, talán a szavak is visszanyerik igaz jelentésüket. Ebben van a korforduló értelme: helyreállítja az emberiség (és a magyarság) „szakrális fogalmait”, szakít az erőszakos utópiákkal és a zsarnoki kollektivizmusokkal, s nem a szüntelen forradalmakban, hanem a kultúra folytonosságának szervességében keresi az előrevezető utat. Egy korszak lezáródása és egy új korszak hajnala: mindenekelőtt ez szabja meg irodalmunk helyzetét a 20. század és a második ezerév utolsó éveiben. Történelmi újrakezdés Történelmünket vad szakadékok tagolják, nem minden ok nélkül érez zavart, sőt félelmet az, aki ezeknek a szakadékoknak mélyére néz. Kegyetlen vereségek és zavart újrakezdések jelzik 20. századi históriánk menetét is. Vesztett háborúk, levert forradalmak, elsodort modernizációs kísérletek mutatják, hogy Európának ebben a régiójában a fejlődés mennyire nem lehetett folyamatos, sőt a történelem órája gyakran visszafelé forgott, és az erőszaknak, a diktatórikus hatalomnak, az intoleranciának azok a társadalmi betegségei, amelyeket a nyugati társadalomfejlődés a második világháború után már el tudott kerülni, itt a közép-kelet-európai térségben még megzavarhatták és megronthatták az egymásra következő nemzedékek sorsát és tevékenységét. A szerencsésebb történelmi körülmények között élő nyugati országok kultúrája és értelmisége azért lehetett termékeny és erős mert igen hosszú időn: évszázadokon keresztül folyamatosan és következetesen végezhette feladatait. A szellemi értékek egymásra épültek és egymást egészítették ki, amit a tegnapelőtt értelmisége eltervezett, azt a tegnapi megvalósította és hozzáigazította a jelen követelményeihez. A magyar — és általában a közép- és kelet-európai — értelmiségnek nem adatott meg ez az esély. Értelmiségi nemzedékek gyülekeztek, országátalakító tervek készültek, aztán fordult egyet a történelem kereke, és az erőszak egyformán szétszórta a nagyralátó elképzeléseket és a tervező nemzedékeket, még örülhetett, aki nem akasztófán, börtönpincében vagy kényszermunka-táborban találta magát. Ha visszatekintünk az elmúlt félévszázadra, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a politikai erőszak három ízben is leváltotta és szétszórta a magyar értelmiség fellépő nemzedékeit: 1939-ben, 1948—49-ben és 1956-57-ben, és ezzel nemcsak a készülődő országos reformok érvényesülését gátolta meg, s a társadalmat kényszerítette be vagy vissza a totalitárius rendszer keretei közé, hanem újra meg újra elnapolta a gazdasági és társadalmi, és politikai modernizáció megvalósítását is. Magyarország, amely az első világháború előtt, ha a hagyományos társadalom-politikai struktúrák fenntartásából következően bizonyos zavarokkal is, de megindult az európai felzárkózás útján, a trianoni rendezés következtében némileg balkáni, a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után pedig egyértelműen ázsiai politikai és hatalmi viszonyok közé kényszerült. A történelmi újrakezdés feladatát és reményét a nyolcvanas évek végén bekövetkezett kelet-középeurópai politikai átrendeződés hozta meg, s ebben az átrendeződésben Magyarországnak kétségtelenül kezdeményező szerepe volt. Nemcsak abban, hogy a maga „csendes forradalmával” megindította a diktatórikus struktúrák lebontását és kezdeményezte az áttérést a nyugati jellegű piacgazdálkodás és parlamentáris demokrácia intézményes formáira, hanem abban is, hogy bátor politikai kezdeményezésekkel: például határainak megnyitásával a kelet-német menekültek előtt vagy nyilvános fellépésével a román diktatúra ellen, közvetve hozzájárult a kelet-középeurópai demokratizálódás megindításához. Ennyiben a politikai „katalizátor” szerepét vállalta, ezzel egyszersmind azt igazolva, hogy a Budapesten megindult politikai átalakulás megbízható alapokra épül, következetes és kiszámítható. Kétségtelen, hogy ugyanakkor a magyar átalakulásokat az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb gazdasági, politikai és erkölcsi válsága indította meg, sőt kényszerítette ki. Ezek a válságok jelentették azt a kényszert, amelynek hatására a monolitikus államszerkezetnek meg kellett rendülnie, minthogy kiszámítható volt, hogy a kommunista diktatúrának elfogytak a gazdasági és politikai tartalékai, és fennmaradását elóbb-utóbb csak a puszta rendőri erőszak biztosíthatta, ezt az erőszakot viszont aligha lehetett volna eredményesen bevetni a világpolitika akkor adott feltételei, illetve a Szovjetunióban megindult teljes fellazulás és kiszámíthatatlan átalakulás körülményei között. Az erőszak eleve bukásra volt ítélve: ezt igazolják a kelet-német, a csehszlovákiai, s végül a romániai fejlemények is. A magyarországi átalakulás tehát egy megalapozott és kiszámítható „csendes forradalom” eredménye lett, ez a „csendes forradalom” azonban egy rendkívül fenyegető gazdasági, politikai és erkölcsi válság körülményei között zajlik. A magyar történelmi újrakezdés ezért alternatív lehetőségeket rejt magában, országunk előtt utak nyílnak, éspedig nemcsak a felemelkedés és újjászületés, hanem a további, esetleg fokozódó elmaradottság és leépülés irányába is. Nemzeti identitás A megnyíló utak elvezethetnek a felemelkedéshez vagy ellenkezőleg a még gyorsabb társadalmi fellazuláshoz. Vannak kedvező és kedvezőtlen körülmények, így az egyik oldalon a magyarságban megmutatkozó hajlandóság az újrakezdésre, pontosabban arra, hogy az ország visszataláljon a magyar polgárosodás korábbi hagyományaihoz, amelyek talán a többi közép-európai társadalomhoz képest jobb helyzetben vészelték át a kommunista diktarúra évtizedeit, végül a nyugati országok részéről kinyilvánított készség a magyar gazdaság és politika európai integrálására. A másik oldalon a kelet-közép-európai ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám 5
