Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
25. évf.,3. (121.) szám ITT—1992—OTT Vol. 25, No. 3 (121) Lake Hope! Valaki azt mondta nekem Amerikában: ha utazásaim örömét nem akarom ürömmel elegyíteni és megkeseríteni: Lake Hope-ot, vagyis az ITT-OTT baráti közösségének idei találkozóját, tanácskozásait a Reménység Tavának partján ne nagyon emlegessem. Miért ugyan bizony? — kérdeztem. Hiszen magam is részese voltam a hatnapos „gólyasereglésnek”, megannyi fehérszárnyú jóakarat, remény, álom és nemzeti önvizsgálat rebbenéseinek. Súlyos történelmi gondok, s a kiútkeresés óráiban, mikor az egyes szám első személy a többes elsőnek parancsa szerint lett közösségivé; mikor újból világossá vált előttünk, hogy az ember, aki mindenekelőtt szuverén individuum, egyszemélyes csoda és ama felejthetetlen Ady-látta „fenség”, a mindenkori másságban pompázó lény egyúttal tört egység is: része valaminek, értékét az Egész iránti viszonyulása szabja meg. Magyarságunkat, annak minőségét csakis a magyarságon belül, sorsában osztozva vethetjük mindenkori javító gonddal imádságosan magányos, avagy közösségi vizsgálat alá. Ez történt most is az ITT-OTT hagyományos összejövetelén. A magyarság mai sorskérdéseinek gondjában osztozó férfiak, nők, ifjak merültek a jövőnek aggodalmas, avagy bizakodó vizsgálatába. Külön-külön és együtt szóltak, énekeltek, idéztek föl drámát, játékot, zsoltárt és pentaton dallamot. Jómagam, akit Erdélyből hívtak meg az erdélyi sorsról szólani, úgy éreztem ott magam, akár a Szent Anna tó partján, akár Sikaszóban a Hargita térdén, ismerősen zúgó-lélegző erdőrengetegben. Mondják: ha szétverik fészkét a gerlemadámak, a pusztulás után egy darab ideig még úgy teszen, képzelt tojásokat óvó szárnyaival, még úgy forgolódik, mintha fészkében ülne. Ahogy elnéztem Amerikába szakadt magyar barátaimat az ITT-OTT keretein túl is, más helyeken, más városokban, a veszteségben is önnön törvényeihez hű gerlemadár jutott eszembe. Egy tovatűnt élet soha el nem felejthető mozzanatainak mindétig való újrateremtése bárhol a világon. Mert ama távoli Lake Hope vizének tükrében a Hortobágy és Csíkszereda felett is elhúzó fellegeket néztük s amikor a gépcsodák világában kispejlovunkat kerestük a múltnak cédruserdeiben, bizony-bizony fészkefosztott gerlemadarainak nézhetett bennünket az Isten. Amit ilyenformán elmondtunk magunkról önmagunknak és másoknak: a magyar lélek szomorúsága és reménye volt az. Közös teher és együttes kémlelése egy jobb jövendőnek. Hát ezt hallgatnám el bárhol is, felelősen gondolkodó magyarok közt? Erről ne szólnék olyan időben, amikor nemzeti nyelvünkre minden nyelv hat, kivéve a magyart? Amikor a szertehúzásnak ódon átkaitól kell megszabadulnunk? Amikor... de hiszen jól tudjuk: nemzeti egységünk szivárványkapuját kapta el immár a tekintetünk. A csoda föltűnt előttünk, eredjünk valamennyien a nyomába! Sütő András Békéscsaba, 1992 szeptemberében ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 3
