Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 1. (119.) szám
Csokor Magyari Barna (Gyula): Mondatfüzér egy házsongárdi sírra Tizenöt esztendeje, ezerkilencszázhetvenhat október huszonhetedikén ködös őszi nap volt Kolozsváron. Szürkeségével mintha a természet is nyomatékosítani próbálta volna azt a sajnálatosan szomorú tényt, mely szerint az erdélyi magyar líra egyik legszínesebb egyéniségének teste vonult vissza az örök-elmúlás fátylai mögé. Ezen a napon, Monostor-negyedbeli lakásán Szilágyi Domokos önkezével zárta le életét. Harmincnyolc éves volt. Szilágyi költészetének fő mozgatója az értelem. Líráját az ész józanságával átitatott törvényei határozzák meg, melyben egyén és közösség, nemzet és emberiség, s az egész univerzum harmóniája talál egymásra. Szilágyi szuggesztív eredetiséggel, rendkívüli verselési készséggel és leleményes asszociációkkal teremtett új formanyelvet. Egyszemélyben volt poéta doctus és ihletett költő; minden új iránt fogékony, ám ugyanakkor különös érzékenységgel, magasrendű líraisággal megáldott fenomén. A groteszk, az abszurd s az irónia sem állt távol tőle, ami főleg abból ered, hogy jobbnak, emberibbnek szerette volna látni a komplex földi világot, benne az erdélyi magyarok sorsát is. Mestereinek — József Attilának, Dsida Jenőnek, T.S. Eliot-nak versnyelvét nem utánozta, hanem a modern világlíra szinte minden formavívmányát felhasználva, már költői pályája hajnalán nagy lelkesedéssel kezdte el építeni saját lírai karakterét: „tizennyolc éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt — mindent akart —: / nyugtalanságot, mert változást, örökkön-örökké, kíviil-belül, / változást előre, országnyi, világnyi kínt, végigcsinálni hittel, emberül / ezt az ötven-hatvanesztendős műszakot, s szűz lélekkel adni át váltáskor / a helyet...” Szívesen lép vissza az időben, és határozott éleslátással, racionáüs józansággal nyilvánít véleményt a történelmi emberről: „csíkos a ruhánk, csíkos a lelkünk — / itt megtanultuk! Liebe zum Vaterlande! — / szeresd a szögesdrótot, megvéd a betörőktől.” Ennél szorongatóbb, keserűbb lírai metszetet e századról kevesen készítettek. Ám nem csupán időbelisége ilyen tágas; térbeli dimenziói sem szorulnak korlátok közé. A világot összefüggéseiben próbálja értelmezni, s emberi hitvallását alátámasztva, „hétmérföldes mesebeli csizma-hittel” járja be a mindenséget. Az értelem határait is a végtelen felé nyitja: „csak az igaz, ami végtelen, / minden véges megalkuvás.” Az értelemnek szembe kell néznie a beláthatatlan végtelenség kihívásával: „Aki alkot, viszszafele nem tud lépni — / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / amíg fölzárkózik mögé a világ.” Szilágyi Domonkos szerint a teljesség utáni igényt akkor is számon kérhetjük önmagunktól, ha a lehetőségek kereszttüzében, vagy morális kényelmünk folytán képtelenek vagyunk kibontakoztatni azt: „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni. Esendő mimagunkat.” Az anyag és az eszme, a való és az áhított, a véges és a végtelen közötti feszültségben a költői szó, a beláthatatlan emberi lehetőségeket is képes magába süríteni. Hisz csakis a költő lehet az, aki az eszményit jelképező vágy, és a valóságos, a mindig tökéletlen jelen között közvetít: „Van valahol egy próbanyár, / fogantatás — koncepció! — / tükörmagunk tükörnyara — / anyag ész eszme közt félúton.” ...Kolozsváron, a házsongárdi temetőben immár tizenöt éve fekszik Szilágyi Domokos, örök nyugalomban. Most egy pillanatra emlékezzünk rá tisztelettel, valahol költői és emberi nagysága közt félúton! □ Nyár Az ég alatt ragyog a nyurga nyár. Száll a szőke búzaföld. Az égre föl forduló nyár száll, gyökereitől vonják a felhők, alig tartja pár szál sugárka ág. A tó zölden üdell, bárányfelhők legelnek rajta, kiknek szigorú őrizői a nap-ikrek: az egyik lenn, a másik odafel. Ökömyállal az ősz előreköpdös. Búzaszárak alatt viszket a tarló. Lombok számára ezerszínű köntös készül. Lassan vénül a nyár, a gyarló. Száguld a nyurga nyár, és lilaszín kikericsekben gyűl a kol(c)hicin. 1976 Késés Öt percet késik a vonat, öt üres percet kapunk a semmitől. Kitölthetetlen perceket: mert elterveztük: utazunk, mert elterveztük: szeretünk, mert elterveztük: hogy nem maradunk le még öt percig sem, semmiről! Kitöltjük előre az űrt, amely vár. Elterveztük, hogy kitöltjük magunkkal, amíg lehet. Falánk a késés: nem ismer lehetetlent: lehetetlent csak mi ismerünk. S úgy hívjuk: nemlét. ÉS AZT IS KITÖLTJÜK MAGUNKKAL! Öt percet késik a vonat: ezen múlunk. Ezen múlunk el. 7070 Tudod C. A jelenléttől a hiányig, a cemendétől a szűzlányig, az epe undorától a vágyig, a kocsmaasztaltól az ágyig, a kába reggeltől az estig, midőn a közönyt csókra festik a bennünk-háló istenek, ha viszontlátást intenek, akik a viszontlátást intik, F. tudod, hogy ott vagyunk mi mindig— da C. al F. 1973 Szilágyi Domokos verseiből 20 ITT-OTT 25. évf. (1992), 1.(119.) szám
