Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
Eröss Péter (Sepsiszentgyörgy): Ilona néni temetése Könnyet fakasztó januári, csípős, hideg szél fújt. Valahonnan a távoli ukrán sztyeppékról indult, átnyargalta Moldvát, és kissé megtorpant a kalagori szőlősdombok sivár lábainál. Az emberek szorosabbra vonták magukon a gúnyát, kucsmájukat mélyebben fejükre húzták, így védekezve a metsző Krivec ellen, amely édestestvére a székelyföldi Nemerének. Ennek dacára, az udvart, utcát ellepő falusi tömeg templomi ájtatossággal várakozott a falu plébánosára. Ott volt a fél falu népe, hogy utolsó útjára kísérje a 80 esztendős Horváth Jánosnét, Ilona nénit. Fekete fejruhás asszonyok, lányok, csontos arcú, komor tekintetű férfiak ajkáról szállt ég felé a szép Mária-ének, bizakodó reménységgel eltöltve a gyászoló falu népét: Van egy régi Anyám nékem, Ki el nem hagy soha éngem: Neve: Mária, Aki az én életemnek Vezércsillaga... Bent a házban, a nyújtópadot körülállva, az egyik oldalon a siralmasok állnak, Ilona néni kilenc gyermeke, közülük többen már ezüstös halántékkal; a ravatal másik oldalán van tizenöt fehér ruhás, stólás tisztelendő (Csíkból érkeztek a temetésre), akik a halott asszony lelki üdvéért hangosan imádkozták a rózsafüzért — ahogy a helybeliek mondanák: kerülték a szent olvasót. Minden szakasz után egy-egy alkalomhoz illő szenténekkel toldották meg az imádságot... S mindez Lujzikalagorban történt; egy olyan magyar faluban, ahol a magyar szó már nagyon megkopott, ahol a templomból a Miatyánk s az Üdvözlégy már régen kitiltatott. Ám mindez, amit említek, a halottas háznál esett meg; néhai Horváth János bácsiék portáján. Bennünket mélyen meghatott ez a látvány. Ez egészen más világ volt, mint amit a moldvai magyar falvakban megszoktunk. Gyönyörű volt kint az udvaron a gyászoló nép dallamba foglalt fohászkodása, és lélekemelő bent a népes papi testület közös imádsága. Az alacsony kis csángó-magyar családi hajlék, a sokat üldözött s éppen ezért igen ritkán hallott énektólimától mintha fenséges istenházává, nagyszerű katedrálissá változott volna rövid időre. A jelen lévő papok s a temetésre összegyűlt kalagori magyarok magyar templommá tették e családi szentélyt. íme, így is lehet, ha a templomban tiltva van a magyar szó. S nemcsak temetések alkalmával, de máskor is. Mert ebben a házban is valamikor, Ilona néni fiatal asszony korában magyarul imádkoztak reggel-délben-este; így tanította az édesanya kilenc gyermekét. A gyermekáldást isteni ajándéknak tartotta, mint bármely csángó-magyar édesanya. Ilona néninek mind a kilenc gyermeke él; három kivételével mindannyian otthon laknak. Egyik fiából pap lett. Gyulafehérváron szentelték föl. Hiába is akarta volna Antal tisztelendő űr, hogy szülóvidékén szolgálja Istent és népét, minden próbálkozása haszontalan lett volna; ott magyar papot a jászvásári püspökség meg nem tűr... *** A halál hírére Horváth Antal csíkszentdomokosi főesperes úr azonnal szülőfalujába utazott. Úgyszintén hazement Gyuri és Miklós is Csíkszeredából. S mint ilyenkor lenni szokott, Antal páter fölkereste a község plébánosát, Pal Iosif ferences papot, hogy megbeszéljék a temetés rendjét. Az már természetes lett volna, hogy egy magyar papnak az édesanyját magyar nyelvű szertartással kíséijék az örökkévalóság útjára. Pal Iosif erre „semmiletteképpen” nem volt hajlandó, mondván: szigorú írásbeli utasítása (tiltása) van Gherghei Petru püspöktől, hogy minden szertartást kizárólag csak románul végezhetnek Isten szent egyházában. S hogy nyomatékot adjon szavának, e rendeletet meg is mutatta. S mivelhogy népszámlálás utáni napokban történt a haláleset, Antal atya egyébről is érdeklődött szülőfaluja papjától. Jól tette, mert érdekes dolgokat tudott meg: olvasta azt a táviratot, amelyet a ia§i püspökség küldött minden plébániára január első napjaiban. Abban pedig meg vala írva, fehéren a fekete: minden hívének — szólt a püspöki ukáz — román nemzetiségűnek kell „deklarálnia” magát. Horváth főesperes úr azonban nem engedett elgondolásából, ami a temetést illette. Érvei mégis hatottak; annyiban meggyőzte Pal Iosif „pärintet”, hogy az elhantolás után, a temetőből visszatérve, engedélyezi a magyar nyelvű gyászmisét az elhunyt lelki üdvösségéért. így történt meg az a ritka eset Moldvában, hogy tizenöt csíki pap Lujzikalagorban ékes magyar nyelven koncelebrált gyászmisét egy januári hideg napon. Csángó Újság (Csíkszereda), 1992. febr. Boldog ünnepeket kíván mindenkinek az ITT-OTT szerkesztősége 34 ÍTT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám
