Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
Kantó A Nihon alatti sötét vizek fenekén él, mióta világ a világ, egy óriásponty. Békésen csipeget vagy szundikál, de néha megharagszik, s ilyenkor akkorát csap a farkával, hogy még az öreg Fudzsi-hegy is megremeg bele. A boldogtalan Josihitó, Tájsó tennó uralkodásának tizenkettedik esztendejében, a gájdzsinok időszámítása szerint 1923. szeptember elsején verő fényes, szeles idő volt Honsú-sziget Kantó vidékén. Két perccel dél előtt hirtelen megbokrosodott a föld. Percekig hányta-vetette magát Kanagawa- és Tokjó-megye; az emberek kirohantak a szabadba, ezrével dőltek a faházak romba, s porfelleg borult az utcákra, terekre. A közlekedés megbénult, megszakadt minden összeköttetés: nem működött a távíró, a távbeszélő, megszakadt az áram, a rádió adása. A vízvezetékek elrepedtek, a szivattyúk leálltak. Tokjótól délre száz kilóméteres sávon nem maradt ép vasúti pálya. Az igazi katasztrófa azonban csak ezután következett. A földinduláskor ugyanis az asszonyok épp sütöttékfőzték az ebédet. Az összedőlt házikók romjaiban pedig tovább izzott a hibácsikban a faszén. Órákon belül lángokban állt, kisebb helységek mellett, Tokjó és Jokohama. A túzvihar három napig tombolt. Miután elállt, százhatvanezer hullát számoltak össze a hatóságok, de ennél jóval nagyobb lehetett az életveszteség. Jokohama épületei mind, Tokjóéi nagyrészt megsemmisültek. A legborzalmasabb jelenet a fővárosban játszódott le, a régi katonai ruhagyár előtti réten. Itt valami harmincezren kerestek menedéket a szabad ég alatt. Éjszaka azonban rájuk fújta a szél az égő pernyét, úgyhogy még a batyujuk is lángra lobbant, s reggelre halva találták mindet, egymás hegyén-hátán. Jokohamában, ahol népes volt a gájdzsin gettó, a tűzözön elől a kikötő felé menekült aki tehette, és tömegesen vesztek bele az árba. A partmenti hatalmas tartályokból ömlött a gázolaj a vízre, nagy foltokban lángoltak a habok. Az öbölben horgonyozó hazai és külföldi hajók, köztük a brit Empress of Australia és a francia André Lebon emberek ezreit vették fedélzetükre, az európaiak saját szokásjoguk szerint elsősorban nőket, gyermekeket. A kimentett bennszülötteket lehetőleg japán hajókra rakták át, a többiekkel Kobe-ba indultak, az ottani, ugyancsak nagyobb európai település segítségére számítva. Tokjoban a koreai gettó volt a legnépesebb. Koreát még az első világháború előtt bekebelezte Japán, s azóta folyvást folyt a japánosítás a félszigeten. Nihonba főleg vendégmunkásnak mentek szegény koreaiak, ahol harmadrangú bánásmódban részesültek. Maradi hazájukban ekkor még alig volt említésre méltó szabadságmozgalom — ilyesmi csak a japán nacionalisták rossz lelkiismeretében fogant meg, akik koreai összeesküvésekről szóló mesékkel ijesztgették a népet a nemzeti sajtóban. De szónokolt és írt a nemzeti szellemű japán értelmiség faji tisztaságról is, arról, hogy az idegenek puszta jelenlétükkel beszennyezik „az istenek országát”. Sőt: akadtak olyan hangadók ezekben a körökben, akik egyenesen azt hirdették, hogy a nemzet a kámik, az istenek haragját vonja magára azzal, hogy megtűri az idegen mocskot az ősi földön, a drága földön. Tokjóban még füstölögtek a romok amikor szerteszálltt a hír: a tűznek a koreaiak gyújtogatása, a földrengésnek az istenek haragja volt a kiváltója. Aztán napokig járták a romvárost a konzervatív gondolkodású Ifjútársulatok kopaszfejű osztagai, akik, megelégedvén a felfoghatatlannak eme rögtön felfogható magyarázatával, ott koncolták fel a koreaiakat, ahol érték őket. Becslések szerint többet legyilkoltak négyezernél, ráadásul pár száz kínait is, akiket koreainak néztek. Mai napig meg nem erősített rémhírek szerint a rendőrség egy része tétlenül nézte a tisztogató akciót, ittott állítólag részt is vett benne, noha egyébként becsületesen eleget tett kötelességének. Ami biztos biztos alapon viszont a belügyminisztérium parancsára letartóztatták az ország 1200 nyilvántartott szocialistáját. Ezek közül kilencet, miután a „Munkásdal” éneklését többszöri felszólításra sem voltak hajlandók abbahagyni, a katonai gámizonszabályzat 12. bekezdése értelmében eljáró őrség szuronnyra tűzött. Kivizsgálást nem rendeltek el. A japán belügyminisztériumnak a földrengésről szóló riportjában nincs említés koreaiakról. Az áldozatok közt szerepelnek külföldiek, nemzeti rubrikák szerint — európaiak, amerikaiak, szóval mindenféle „nagyorrú”, ahogy minket fehéreket arrafelé neveznek. Kínaiakat is említenek, jóval kevesebbet, mint a legyilkoltak száma, a koreai azonban mintha nemléterző etnikum lett volna. A japán sajtó sem említette a mészárlásokat. A belügyminisztérium általános szilenciumot rendelt el az ügy kapcsán, még a külföldi riporterek táviratait is cenzúrázták. A buta intézkedések ellenére a hír hamar kijutott a nagyvilágba. A japán diplomáciai képviseletek még decemberben is konokul tagadták a tényeket, később, külföldi nyomásra végre voltak letartóztatások is, az Ifjak közül többen bíróság elé kerültek, párat el is ítéltek — de a büntetést egyetlen esetben sem hajtották végre. Illetve mégis: Amakaszu csendőrszázadosnak besúgták, hogy Ószugi Szakae szocialista vezető a tűzvész alatt állítólag forradalmi jelszavakat kiabált. Amakaszu erre csupa ügybuzgóságból bekísértette nemcsak Ószugit, aki nem szerepelt a letartóztatandók névsorán, de annak feleségét és kisfiát is, majd a fogdában két altiszt jelenlétében sajátkezűleg megfojtotta mind a hármat. Mikor kitudódott, a századost perbe fogták. A tárgyaláson az ügyvédje azzal érvelt, hogy a vádlott hazafiként cselekedett, s a nemzeti sajtó erre hangosan helyeselt. Ám hogy a kisfiúba is beleszorította a szuszt, mégiscsak sok volt a bíráknak. Tíz évet róttak rá, amiből valamicskét le is ült. A Mainicsi, Japán legnépszerűbb lapja megjegyezte az ítélet kihirdetése után: Amakaszu-szán hős marad a nemzet szemében. A jobboldali sajtó egyéb érdemet is szerzett magának a tűzvészt követő napokban. Elhitette a néppel ugyanis, hogy az európai hajók csak azért vettek fel japán nőket, hogy nagyorrú legénységük megerőszakolhassa őket a fedélzeten. A szegény meggyalázott nő testvéreket aztán sorra a tengerbe rúgták. Ennek a mesének van persze nemesebb oldala is, hiszen a japán nép ezrei példaadóan viselkedtek a kantói tragédia alatt. A nagyorrú világ is megtett, amit megtehetett: minden felháborodása dacára megsegítette a rászorulókat pénzzel, ruhával, élelmiszerrel. A segélyakcióban a Pearl Harborban állomásozó amerikai flotta egységei is részt vettek. —éji 26 [TT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám
