Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)

1991 / 1-2. (118.) szám

és fél-, négyezer magyar. Az adatok azért nem pontosak, mert a tanácselnök (Vlagyimir Szukima) véleménye szerint „Miért kellene a magyarokat a többi nemzettől elkülönítve kezelni?” A kis városban tizenhét (!) nemzetiség él. A negyvenes években a magyarok aránya 96 százalékos volt. Nincsenek magyar feliratok, nincs óvoda, az iskolában a tanáriban oroszul beszélnek. A magyar lakosság „mozgása”, amint sejthető, két irányú: kivándorlás, beolvadás.

Kárpátalja egészét tekintve a népesség nemzetiségi összetételének változása nem ilyen irányú, de a kiragadott két példa tendenciajelző.

A magyar népesség súlyának csökkenését súlyos történelmi traumák (is) okozzák. A két világháború mérhetetlen pusztításaira csak utalunk. A mindkettőt követő menekülthullámra is. Mintegy ráadásként mondjuk el, hogy közvetlenül a második világháború után az otthon lévő férfilakosság színe-javát, a 18-50 év közöttieket háromnapos közmunkára hívták be. Aki tehette és aki leleményesebb volt, más nemzetiségűek mögé bújt, ukránná vagy szlovákká lett hirtelen. Volt, akin vallása segített, bizonyítani tudta, hogy görögkatolikusok voltak az ősei és akkor ő elmagyarosodott szláv. A református községek férfilakossága viszont mit sem tehetett. Ezek a jelenségek, még az óvatosan kezelhető statisztikai adatok elemzése alkalmával is, könnyen megértetik velünk, hogy az 1989-es népszámlálás alkalmával miért találunk 1 890 olyan szlovákot, 172 oroszt, 4 605 ukránt, 298 zsidót, 73 románt, akinek az anyanyelve magyar. A 7 973 cigány más kategória.

Az ekképpen is apadó magyar lakosság legsúlyosabb vesztesége az az egyesek által negyvenezerre, mások szerint hetvenezerre becsült tizennyolc és ötven közötti férfi, akiket a háromnapos közmunka ürügyén „málenykij robot”-ra hurcoltak és többé nem tértek vissza. A múlt év júliusától kezdődően a Kárpátalja című lap Dupka György közreadásában folyamatosan közli a kárpátaljai magyarlakta településekből az 1944-ben elhurcolt és a lágerekben értelmetlenül elpusztult emberek névsorát. Ugyancsak a múlt év októberében a KMKSZ választmánya határozatot fogadott el, amelyben az 1944 novemberében elhurcoltakkal kapcsolatosan elváiják, hogy a szovjet államfő, a szovjet és az ukrán parlament mondja ki ezek bűntelenségét, kollektív politikai rehabilitálását, és kérjen bocsánatot a kárpátaljai magyarságtól. Felhívást fogadtak el arról is, hogy az egykori szolyvai láger helyén emlékparkot létesítenek és emlékművet állítanak.

A kárpátaljai ruszinokat ért sérelem, a zsidóság többszöri tragédiája az itt élőket egymáshoz közelítette. A könyv megállapítása szerint: Kárpátalján egyik nemzet képviselőjének sem furcsa, nem szokatlan, hogy más nemzetiségűekkel kell együtt élnie. A történelem folyamán ukránnak (ruszinnak), magyarnak, románnak, svábnak, zsidónak, cigánynak volt ideje megszokni és megtanulni együtt, egymásra utalva, egymást elviselve, elfogadva létezni.

Ennek a történelmi összeszokásnak a következménye, amelyet a Kárpát-medence magyarságának szentelt kétnapos ungvári konferencián és az ezt követő ökumenikus istentiszteleteken magunk is tapasztalhattunk, hogy a kisebbség nemzeti szimbólumainak szabad használata nem vált ki különösebb izgalmat, zászlók loboghatnak, himnuszok hangszórók révén felerősített hangja lengheti be egy olyan város légterét, amelynek csak 12,5%-a magyar. A ruszinok, ukránok, románok, szlovákok elfogadják a KMKSZ politikai jellegű rendezvényeire is a meghívást, és van eset rá, hogy egymással csak ilyen alkalmakkor találkoznak. A ruszin sérelmek ugyanis sok esetben eléggé érdes megfogalmazásban kerülnek a nyilvánosság elé, és nem rejtik véka alá, mi a véleményük a betelepedett „többségiekről”. A kárpátaljai magyarság számára ez csapdahelyzetet is teremt. Az európai értékrend felé tájékozódó ruszinok toleránsak és szimpátiával viseltetnek a magyarság iránt, szövetségest keresnek benne. Ez az együttélés természetes feltétele. Az itteni magyarságnak viszont az sem érdeke, hogy a sorsa alakulásában döntő szerepet játszó ukrán vezetés „nehezteljen” rá.

Dupka György — Horváth Sándor — Móricz Kálmán Sorközösség-e címében és érvelésében hordozza a közös sors vállalásának szükségességét. Kendőzetlen őszintesége, szókimondása az ottani olvasó számára a sztálini, brezsnyevi korszak után még inkább revelációszerűen hat. Ránk kevésbé, mert a tényeket mi is kimondhatjuk. Számunkra más a reveláció. Az, hogy a szó mindenféle értelemében inkább szétverték őket, mint bennünket, de a mostani „maradék” az új politikai helyzetben teljes nyíltsággal kéri és úgy tűnik, meg is kapja a jogait. Nemzetiségi iskolákat állítanak vissza, régi településneveket. Az arányok azonban mások, mint nálunk.

A könyv kapcsán azt is el kell mondanunk, hogy hasonló munkák a hazai szórványokról is elkelnének. S azt is, hogy kárpátaljai utunk legnagyobb meglepetései közé tartozott a keleti és távolkeleti szórványmagyarság jelentkezése. Ungváron ott voltak a Lvovi Magyarok Kulturális Szövetségének képviselői, a kijevi, észtországi és kazahsztáni hasonló szervezetek. Az ungvári konferencián határozták el, hogy megalakítják a Szovjetunióban élő magyarok országos szövetségét, amelyet Moszkvában jegyeztetnek be és a következő választásokon saját képviselőjelölteket indítanak nemcsak a helyhatóságokban, hanem a parlamentbe is.

Kárpátalján hosszú pangás után pezsdült meg a kisebbségi élet, egyelőre, úgy tűnik, mohón, sokszor kapkodva illeszti össze a nemzettudat összetört és szétszórt cserépdarabjait. Hinni lehet, hogy a Kárpátmedence magyarságának századvégi helyzetét felmérő, a megmaradás esélyeit elemző értekezlet történelemmé váló élménye mindannyiunknak. Sokunknak, mert húsz országból érkeztek közel félezren azokra a napokra a Latorca partjára magyarok. □

36 nr-OTT 24. évi. (1991), 1-2. (118.) szám