Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Ünnepeink Nyeste Zoltán (Hopatcong, NJ): Még mindig 56? Elhangzott Csikágóban, az 1990-es októberi ünnepségen Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! — Az 1956-ot követő években, sőt: évtizedekben, könnyű volt forradalmunkról beszélni. Akinek a Történelem nem osztott ki lényeges szerepet, csak annyit, hogy inkább tanúja mint résztvevője legyen az eseményeknek, még az is találhatott emlékei között olyasvalamit, aminek továbbadását érdemes volt megkísérelni. A Magyar Baráti Közösség, az évente megismétlődő ITT-OTT konferenciák rendezője, kiadott egy magnó-kazettát a 25-ik évfordulóra. Résztvevők vagy legalábbis tanúk voltunk mind a tizenketten, akik megszólalunk rajta. (Hogy kinek a hangja került arra a szalagra s kié nem, az jórészt azon múlott, hogy a szerkesztő — sokunk felejthetetlen barátja, néhai Kiss Sándor — kit ismert jól s kit tudott elérni. Meg talán azon, hogy mennyi szöveg fért egy szalagra; a személyi összetételnek tehát különös jelentősége nincs.) Mivel én nem tartozom 56 fontos szereplői, még kevésbé a hősei közé, a feladatot csak azért mertem elvállalni, mert hittem abban, hogy önmagukban talán nem fontos jelenetek is „megörökítésre” méltóvá válhatnak, ha kellő perspektívában mutatjuk meg őket. Ha nemcsak beszámolunk az egymást sorjában követő eseményekről, hanem az eseménysorozat mögötti emberi magatartást, a szellemi és erkölcsi indítékokat is felvázoljuk, szóval a lényeget próbáljuk megragadni. Ezt kíséreltem meg akkor öt-hat percbe sürítve, s valami hasonlóra vállalkozom — figyelmüket remélve, valamivel hosszabban — ezalkalommal is. Az emlékezet visszapergeti az eseményeket — mondottam akkor — ugráló s a részletekben néha bizony már elmosódó filmkockákon. Október 23-ikának reggelén a hivatalom folyosóján kiragasztva találom a diákok pontokba szedett követeléseit. A papírlap később eltűnik, nem tudjuk, nem is kutatjuk, ki vette le. De a helyi párthatalom legellenszenvesebb képviselője szükségesnek tartja a mentegetődzést. Igazán nem ő a tettes, esküdözik, épp nekem, a volt recski rabnak, akit ó azelőtt emberszámba se vett. Vegyes érzelmekkel hallgatom, nem tudom eldönteni, cseltől kell-e tartanom, vagy valóban megmozdult benne az emberség, amivel — egy nagy írónk szerint — még a gonosztevő is „alá van aknázva”. Szorongásomat csak az utcán váltja fel a felszabadultság leírhatatlan érzése. Bem József szobra szinte megelevenedik, a tábornok mintha a kardjához kapna. Egy másik téren Petőfi nézi gyönyörködve, amint a nemzet végre talpra áll. Estére már a zsarnok bronzteste zörög az utca kövezetén, egy traktor vagy talán teherautó húzza. Én inkább azt a másik teherautót figyelem, amelyről munkások kiáltanak: „Lőnek az ávósok, megyünk fegyverekért!” Kiderül, amit délután még senki se sejtett, hogy Bemnek volt igaza. A következő néhány napon át életre szóló leckét kapok emberi nagyságból és emberi gonoszságból egyaránt. Látom a felismert igazságért életüket — gyakran fiatal életüket — odadobó hősöket. Látom a sebesülteknek gyűjtött pénzzel megtelt ládát az utcán, amit nem őriz senki. Látom a körtéri barikádokhoz ittott felrobbanó aknák között követ hordó asszonyokat és gyerekeket, köztük a feleségemet, sőt a nagy darab követ nehezen cipelő tízéves kislányomat. De látom a patakocskákban csörgedező vért is a Kossuth Lajos téren az orvtámadó ávósok gyilkos sortüze nyomán. Azután pedig — s ezt ne felejtse el senki! —győz a forradalom. Forradalmi bizottságok alakulnak, újjászerveződnek a demokrácia megfojtott pártjai. Visszafoglaljuk, szerencsére vér nélkül, a Kisgazdapárt Semmelweiss-utcai székházát, titkár vagyok a gyorsan megalakult Intézőbizottság előszobájában. Onnan nincs messze a Tudományegyetem, ahova többször átmegyek, hogy tanúja — nagy örömömre olykor részese, segítője — lehessek értelmiségiek, diákok lelkes szervezkedésének. Még arra is kerítek időt, hogy a Parlamenthez elgyalogoljak, ott meg az derít fel, hogy a küldöttségek tagjai között tucatszámra ismerem fel a sokat szenvedett volt politikai foglyokat, főleg recskieket, amint épp jelesen vizsgáznak emberségből: nyomát se látom a bosszúvágynak. Részt veszek munkahelyem dolgozóinak forradalmi bizottságot választó közgyűlésén, ott mondom az egyetlen beszédet nagyobb hallgatóság előtt. Mondanivalóm tulajdonképpen csak egy van: emberséges bánásmódot kérek a bűnösök számára. Mi ne kövessük az ő példájukat! Az ilyen pillanatfelvételeket lehetne tovább sorolni, mindez azonban akkor is csak mozaik maradna, ami széthull kötőanyag nélkül. Mi az tehát, ami bennem az emlékeket összetartja, s amit utódainknak sem szabad elfelejteniük? — Hitem szerint az, amit Németh László így fogalmazott meg 1956. november elején az Irodalmi Újság-ban megjelent híres cikkében, „Az emelkedett nemzet” címűben: „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg nemcsak nekem de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett.” Igen, az volt életem legnagyobb élménye, a sors legszebb ajándéka — fejeztem be akkor a rövid visszaemlékezést —, hogy az „emelkedő nemzet” része, atomjainak egyike lehettem. Közel egy évtizede annak, hogy mindezt szalagra mondtam. Am ezalatt — pontosabban: az utolsó másfél-két esztendőben — nagyot változott a világ. Aki mostanában Magyarországon járt vagy az ottani híreket figyelemmel kíséri, tudja, hogy az 56-os követelések jórészt teljesültek. Ami még nem teljesült egészen — pl. a szovjet csapatok kivonása — az is folyamatban van és emberi számítás szerint rövidesen befejeződik. Valójában több is történt, jóval több, mint amennyit 56-ban követeltünk. Hiszen a maximum, m-OTT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám 17
