Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 116. szám

MAGYARORSZAG Csengey Dénes (Budapest): NEM TRÉFA AZ, AMI ELŐTTÜNK ÁLL (Ex tempore. Szedés hangszalagról.) Tisztelt hallgatóim, kedves magyar barátaim! — Elképzelhető, hogy a találkozó régi résztvevői már az első mondatomat élesen cáfolni fogják. Mert ők ugyan­is bizonyára úgy emlékeznek, hogy az épület, amiben tanácskozunk, pontosan ugyanott áll, ahol tavaly és tavaly előtt, én pedig már régebben elhatároztam: első mondatommal azt fogom mondani Önöknek — vagy nektek, ha szabad átváltanom erre a közvetlenebb megszólításra —, azt fogom mondani, a Reménység Tavának nem ugyanazon a partján tartózkodunk az idén nyáron, mint tavaly nyáron. A ma­gyarság átúszta a Reménység Tavát ezalatt az egy év alatt, és most a túl­só parton kell egy új korszakát meg­nyitni a történelmünknek. Nem is csak negyven évről van itt szó. Talán annál többről, hiszen a Vereségek Korszaka a magyarság számára nem negyven éves, hanem talán négyszáz évesnél is sokkal több. Egész kultúrája alakult ki a magyarság köreiben. Nagy szak­értői lettünk a vereségnek. Nagy szakértői lettünk annak, hogy a vereséget erkölcsi győzelemként fo­galmazzuk meg és — sajnos — nagy szakértői lettünk rosszabb színvonalainkban, rosszabb pillanatainkban egyszerre az emelt fejű vereség kimutatásának és a panaszkodásnak, a jaj­veszékelésnek. Talán ennek is tudható be, hogy a külvilág, a művelt Nyugat nem volt olyan jó vélemény­nyel rólunk mint mi saját magunkról voltunk. Magunk is beláthatjuk, hogy a panaszkodó tigris, a siránkozó oroszlán, a nyafogó párduc az egy pártatlan nézőpont­ból nem vehető minden pillanatban teljes mértékben komolyan. Természetesen mi jól tudjuk, hogy nem ok nélkül szőttük meg, nem ok nélkül építettük meg ma­gunk számára a Vereség Kultúráját. Nem a műveltség ötlete volt, nem irodalmi ötlet volt ez részünkről, hanem így tudtuk feldolgozni a sorsunkat. Ha csak a huszadik századot nézem: hány gerinctörő vereség, hányszor fejezték le ezt a népet, hányszor tizedelték meg a programot adó értelmiségét, hányszor csapoló­­dott meg az Anyaország népessége különböző tragikus sorsfordulókon. Elegendő ok ez arra, hogy vesztes nép­nek tudhassuk magunkat egészen a tegnapi napig. Hiszen az első háború után a Trianon-i béke­­szerződésben elveszítettük az ország területének kétharmadát, népességünk egyharmadát. A vesztes háborút sikerült megismételnünk és a második békeszerződés még hét falut elvett az elsőhöz képest, és a második világháború vége óta látjuk vendégül a Vörös Hadsereget, és látjuk vendégül nem önként a Szovjetuniót hazánkban, akit ráadásul fel­szabadítóként kellett ünnepelnünk, noha az orosz tankönyvek, orosz történelemkönyvek nem ismerik ezt a szót, hogy felszabadítás. A helyzetnek megfelelően okkupációt, megszállást mondanak. És akkor kezdetét vette egy nagyszabású történelmi kísérlet. Ezt a nagyszabású történelmi kísérletet kommunizmusnak, bolsevizmusnak nevezik. Nagyszerű dolgokat ígért. Azt ígérte magáról, hogy megvalósítja a világtör­ténelem legmagasabb rendű termelési mód­ját. Soha nem látott jólétet, soha nem lá­tott gazdagságot fog elhozni az addig nélkülözésben, sanyargatottságban tar­tott milliók számára, és elhozta a tel­jes gazdasági csődöt. Elhozta a szinte végzetesnek látszó gazdasági lemaradottságot. Elhozta azoknak a gyáraknak, üzemeknek a korsza­kát, amelyek eladhatatlan ter­mékeket termelnek. Kilincseket, amelyekkel nem lehet kinyitni az ajtót; vízcsapokat, amikből nem jön a víz; és így tovább és így tovább. Ez a történelmi kísérlet azt ígérte, hogy az igazi szabadságot hozza meg. Az em­beriség történetében kizsákmányolt, rab­ságban tartott milliók felszabadítását. Ezzel szemben mindenütt, ahol megvalósult, bilincses, véres diktatúrákat hozott. A törvényerőre emelt zsarnoksá­got hozta és több áldozatot szedett az úgynevezett béke években mint a két világháború együttvéve. Ez a nagy történelmi kísérlet azt ígérte, hogy megszünteti a nemzetek közötti háborúságot, megszünteti a nemzeti, nemzetiségi természetű feszültséget, de csak a nemzeteket próbálta megszün­tetni, de csak a nemzeti kisebbségeket próbálta megszüntetni, és ebben nem egyedüli áldozatok vagyunk, hiszen maga a Szovjetunió is legázolt és szét­szabott és szerteszét dobált nemzetiségeknek erőszak­kal, fegyverrel és népbutítással összetartott halmaza, amelyik ma — jól tudjuk — a recsegés-ropogás ál­lapotában van, finoman fogalmazva: a szétszéledés történelmi pillanata előtt áll. Ezt a történelmi kísérletet kellett túlélnie a ma­gyar népnek és elmondhatjuk most már, hogy túlélte. De a Kádár-korszak egyik sajátossága az volt, hogy el tudta hitetni magáról, hogy sohasem fog véget érni. El tudta hitetni magáról, hogy ez a Rákosi­­diktatúránál némiképpen puhább, talán néhol civi­lizáltabb s ugyanannyival bonyolultabb, ugyanannyi­val gonoszabb, nyálkás, hamis rend örökkévaló. Ézt nem lehet megszüntetni. Ennek sohasem lesz vége. Éppen ezért talán veszélyesebb volt ez a korszak, mint Rákosiék valódi színét mutató diktatúrája. A Kádár­korszak megtanított egy népet arra, hogy hasoncsúsz-ITT-OTT 23. évi. (1990), őszi (116.) szám 9 ‘Kovách Béla rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom