Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
Aki amerikai szemmel figyelte az elmúlt pár hónap magyarországi fejleményeit — már amennyire ez innen lehetséges —, annak a sok örülnivaló mellett bizonyos aggályai is lehetnek az ország politikai jövője miatt. Nem csak az olykor csúf pártharcokra gondolok, hanem az ezek mögött rejlő zavarokra, melyek láttán arra lehet következtetni, hogy a magyar politizálok egy része félreérti a sokat hangoztatott demokráciának a lényegét. Tudvalevő, hogy a modern demokráciának két válfaja van. Az egyik, a napjainkban egyre inkább visszaszoruló forradalmi típusú, a francia forradalom racionalista örökségén alapszik, amely szerint az emberi társadalom rossz, de egy elit által — ha kell, erőszakkal — megjavítható. A másik a praktikus angol parlamentarizmusból alakult ki, legstabilabb, legtisztább formáját az Egyesült Államokban érte el, s a „fejlett” világban ma már mindenütt domináns. (Franciaországban is, természetesen, ahol 1789 200. évfordulóján nagyon megválogatták, miről emlékezzenek meg ünnepélyesen, miről ne.) Az amerikai demokráciának a brit hagyományokon kívül van egy másik fontos összetevője is, amiről manapság keveset hallani: a protestáns, puritán tanokra felépített társadalom- és emberkép, ami annak idején az amerikai gyarmatiak gondolkodásának, politikai magatartásának alapjául szolgált. Eszerint az ember mind egyénileg, mind közösségileg tökéletlen, és szükségszerűen az is marad e földi életben. Ez a felfogás sem záija ki a javítási és javulási szándékot és cselekvést, de egészen más erkölcsökhöz és módszerekhez vezet, mint a forradalmi világnézet. A forradalmi demokrata tudni véli, mitől üdvözülne a kollektíva, tiszta lelkiismerettel kész önmagát (méginkább másokat) feláldozni eszméi oltárán; az amerikai sohasem olyan magabiztos, él benne valamilyen egészséges bűntudat, tudja, hogy maga is gyarló, és embertársa is az. Ennek eredményeképpen legalább megpróbál emberibb, ha tetszik jézusibb módon viseltetni társai iránt. A „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” az amerikai demokratának alaptörvényt jelent. Ebből az következik, hogy sok az ellenfele, de kevés az ellensége. A tökéletes társadalom, az utópia, az istenországa pedig számára csak eszménykép, sohasem válik mérnöki feladattá, beteljesíthetőnek, elérhetőnek tartott céllá, mint ahogyan a forradalmár elképzeli. Magyarországon bizonyos tünetekből ítélve az amerikai (nyugat-európai) demokráciának eddig csak a szerkezetét vették át, de az újdonsült magyar demokratákban (nem értek ezalatt egy konkrét tömörülést sem, hisz ma csupa demokratákból áll az ország) él még a forradalmár-lelkület. Választási kampányok alatt mindenütt vannak túlkapások, de a magyarországi esetében lépten-nyomon azzal találkoztunk, hogy a vetélytárs nem tiszteletreméltó ellenfél, hanem egyenesen gazember volt, vagy azzá vált. A másik, ami itt megemlítendő, az az, hogy forradalmár módon irreális, olykor túlromantizált reményeket fűznek sokan a csupán strukturális változásokhoz. Mivel ezek aztán nem lesznek teljesíthetők, a konstruktív politikai munka helyett folytatódni fog a meddő politikai harc, vagy — extrém esetben — kitör a ribillió. A demokrácia e félreértése persze kihatással van az országhatárokon kívül élő magyar kisebbségekre is. A Kádár-kormánynak mindannyian elítéltük-elítéljük azt a megbocsáthatatlan bűnét, hogy kisebbségeinket először elárulta, majd érdekükben később túl keveset, illetve jóformán semmit sem tett. De Kádárék pálfordulásuk utáni hozzáállása a kérdéshez — ha nem segíthetünk, ám ne is ártsunk — minden hibája mellett nem volt irreális. Nem reálisok viszont azok a naív szózatok, melyek december óta hallhatók fűtői-fától arról, hogy a szomszédos országok strukturális demokratizálódása majd valahogyan önmagától garantálni fogja az erdélyi vagy a szlovákiai magyarok egyéni és kollektív jogait. Csak a fejünket csóválhatjuk ezen, különösen mivel effélék Marosvásárhely után is el-elhangzanak. Ami a demokratikus szerkezetet illeti, az amerikai népi bölcsesség úgy tartja, hogy tökéletlen, rossz kormányzati forma — legfeljebb minden másnál kevésbé az. Az amerikai nép több, mint kétszáz esztendős tapasztalata a mindennapi, koszos, praktikus, izzadságszagú demokráciával kioltott belőle minden, e rendszerrel kapcsolatos romantikát. Tudja, hogy nem egyéb az, mint esendő, sokszor ocsmány embereknek az egymással való modus vivendije. Tudja, hogy a nagy romantikus álmok — a testvériség, egyenlőség, az emberi jogok, a szabadság — a hétköznapi valóságtól elvonatkoztatva csak üres, esetleg demagóg jelszavak, hogy a politikában csak érdekek vannak, és a különböző érdekek ütközése, ütköztetése. Ez azonban csak látszólag cinikus megállapítás: nem teszi azt, hogy az amerikai demokratának nincsenek ideáljai, csak anynyit, hogy számára a demokrácia erkölcse csupán a politikai folyamatok szabályozására nyújt némi útbaigazítást, de sohasem szolgáltathat megoldást magukra az állandóan felmerülő problémákra. A megoldásokat józan ésszel és kemény aprómunkával lehet csak megközelíteni. Kialakulhat-e az amerikai szerkezet mellé Magyarországon — és a szomszédságban, ahol még a 4 1TT-OTT 23. évi. (1990), tavaszi (114.) szám
