Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
nemzeti liberális, a „balközép” liberális-szociálliberális, és az ugyancsak „balközép” szocialista-szociáldemokrata. Ez nagyjából megfelel a nyugat-európai politikai színképnek, s mindenképpen alkalmas egy hármas politikai váltógazdálkodás bevezetésére, amelynek választási rotációját a kereszténydemokrácia a liberalizmus és a szociáldemokrácia eszméi körül felsorakozó erők szabhatják meg. Természetesen oly módon, hogy közben átrajzolódhat a pártok mai képe, tisztább formát ölthet az egyes pártok eszmei és politikai karaktere. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi pártok, mint ezt az MDF-ben és az SZDSZ-ben egyaránt megindult erjedés is tanúsítja, nem annyira politikai pártok, mint inkább maguk is belső feszültségeket mutató politikai koalíciók. A kialakult parlamenti erőviszonyok ilyen módon a nyugat-európai mintát követik, azzal a különbséggel, hogy — nyilvánvalóan a korábbi „baloldali” diktatúra visszahatásaként — a politikai erőviszonyok az európai mintákhoz képest kissé a jobboldal felé tolódtak el. Nyugaton a konzervativizmus, illetve a kereszténydemokrácia többnyire csak a liberálisok támogatásával képes kormányozni, s ezek a liberálisok az erős Jobbközép” és a még erősebb „balközép” (szociáldemokrata) erők között nemegyszer a „mérleg nyelvét” alkotják. Nálunk a Jobbközép” erősebb, a liberális „balközép” pedig még inkább erősebb, mint nyugaton, viszont feltűnően gyenge a szociáldemokrata-szocialista „balközép.” Ennek jórészt a hazai szociáldemokrácia látványos választási összeomlása az oka, ezért az összeomlásért pedig mindenekelőtt az SZDP vezetése, személy szerint is elnöknője a felelős. Kompromisszumok. Elteijedt vélemények szerint Magyarországon 1988 májusától, tehát az MSZMP emlékezetes pártértekezletétől kezdve, midőn a „kádárista” vezetés hatalma megtört, valamiféle forradalom zajlott volna le. Mondják ezt „csendes”, „kedvtelen”, „rosszkedvű” forradalomnak is. A magam részéről nem osztom ezt a nézetet: a forradalom, igaz, talán nem követel mindig utcai harcokat, tömeges áldozatokat, mint az 1956. október 23-át követő napokban, elvégre nem voltak ilyen harcok és áldozatok ama 1848. március 15-én sem, de mindig megköveteli a korábbi hatalmi struktúrák és politikai elitek felszámolását, illetve lecserélését. Ami Magyarországon az utóbbi két esztendőben végbement, az véleményem szerint nem („csendes” meg „rosszkedvű”) forradalom, hanem egy igen radikális és következetes, másfelől nézve a világpolitikai körülmények alakulása következtében szerencsés és eredményes reformfolyamat, amely egészen a rendszerváltásig jutott el. Ez a reformfolyamat a különféle politikai elitek egyezkedésére, kiegyezésére épült, és ez az egyezkedés útját állta a társadalom irányításában részt vevők körét érintő radikálisabb átalakításnak. Az átalakulásokat tulajdonképpen annak a politikai „középosztálynak” az önmagára találása és hatalmi ambíciója alapozta meg, amely a Kádár János nevével jelzett korszak utolsó másfél évtizedében vált a gazdasági, politikai és kulturális élet meghatározó erejévé, s mint ilyen, mind nehezebben tűrte el a felső pártbürokrácia gyámkodását. Valójában az 1988 májusában az MSZMP értekezletén lezajlott puccsszerű hatalomátvétel is ennek a politikai „középosztálynak” a műve volt. Ezt a „középosztályt” képvi22 ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám selte a reformkommunisták két: konzervatív és radikális csoportja is. Az előbbihez például Grósz Károly, Berecz János és Fejti György, az utóbbihoz Pozsgay Imre, Németh Miklós, Szűrös Mátyás és Horn Gyula tartozott, a némiképp a centrumban álló Nyers Rezső pedig egyeztetni próbált a két csoport között. Az mindenesetre hamarosan kiderült, hogy a reformkommunisták konzervatív szárnya hosszabb távon elveszíti a csatát, így a feltörekvő új politikai elit a radikális reformerekkel tárgyalt. A létrehozott kompromisszumot rögzítették az 1989 nyarán az úgynevezett Nemzeti Kerékasztalnál elért megállapodások. Ezek a kompromisszumok, illetve a választások óta bekövetkezett fejlemények, legalábbis egyelőre, sem rövid, sem hosszú távon nem sértették a gazdasági hatalomban hegemóniát élvező s a politikai hatalomban is fontos pozíciókat kezében tartó posztkádárista „középosztály” érdekeit. Csupán a felső hatalmi elitnek kellett pozícióitól megválnia: a konzervatívoknak még 1989 őszén, a radikális reformereknek pedig a választások után, hogy az államigazgatás vezető posztjaira most már — az eredményesnek bizonyult kompromisszumok révén — az új hatalmi elit emberei kerüljenek. (A kompromisszumokra alapozott politika olyan eredményesnek bizonyult, hogy azóta is ezek a kompromisszumos technikák, a hatalmi elitek egymás közötti egyezkedései szabják meg a hazai politikai folyamatokat.) A magyar politikai életben mindezzel éppen azt sikerült elérni, amire tulajdonképpen alig számított valaki: a korábbi hatalmi elit nagy része a helyén maradt, s szinte csak azoknak kellett eltávozniok, akik az átalakulás és rendszerváltozás kezdeményezői voltak. Persze, miként mondani szokás, a politikában a hála ismeretlen fogalom... Civil társadalom. A magyar társadalom mindig „túlpolitizált” volt, és most is az, sőt most kiváltképp az, mivel a frissen hatalmi pozíciókba került elit, már csak saját érdekében is, szüntelenül azt hirdeti, hogy az ország minden bajára a (közvetlenül ható) politikának kell orvosságot hoznia. Holott a politika, a „civil társadalom” intézményeinek és politikai kultúrájának kiépülése nélkül végül is nem lehet igazán hatékony. Mik ezek az intézmények? Az önszerveződésekre, a helyi önkormányzatokra, a szakszervezetekre, a munkahelyi érdekképviseletekre, a társadalmi, szakmai és kulturális szakszervezetekre, egyesületekre gondolok. Úgy gondolom, most, hogy a rendszerváltozás és a magasabb szintű politikai elitváltás bekövetkezett, mindenképpen fel kell értékelődnie a „civil társadalom” eme szervezeteinek. Ezeknek a szervezeteknek — általában a kisebb-nagyobb közösségeknek — a tevékenysége nem tartozik közvetlenül és kifejezetten a politika körébe, szabad társadalmat mégsem lehet létrehozni nélkülük, minthogy elsősorban ezek a közösségek képesek arra, hogy megteremtsék a toleranciára és szolidaritásra alapozott emberi együttélés köznapi gyakorlatát, következésképp a „civil társadalom” politikai kultúráját. „Magyarországi paradoxonok” címmel megjelent a Magyar Napló 1990. júl. 12-i számában.