Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

— a sors ironikus véletlenje révén — éppen március 19-re és 20-ra esett, a marosvásárhelyi pogrom két tragikus napjára. A dialógust Horn Gyula, akkori magyar külügyminiszter nyitotta meg. Román részről Smaranda Enache, M. Josifescu, Mircea Dinescu, a Román írószövetség elnöke, Victor Barman atomfizikus, Gabriela Adame§teanu, valamint az erdélyi magyarok közül Domokos Géza, Pálfalvy Attila és Demény Lajos vettek részt a fórumon. Magyar részről az ismertebb nevek: Csoóri Sándor, Konrád György, Fülöp Mihály, és Heltai Péter. A gyűlés román résztvevői táviratban fejezték ki szolidaritásukat a marosvásárhelyi magyarságnak.

A dialógus azóta már Bukarestben is megismétlődött és a csoport magyar és román tagjai egyaránt — előadásaikban, írásaikban, tanútételeikben

— szolgálják a megbékélés ügyét.

A Székelyföld (a székely „Nagorno-Karabakh”?) a lélek ünnepi köntösében

Mert leapad majd a víz.

És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött, a meglévő szóból újrateremthetjük magát az első búzaszemet, ha már igével élnünk nem lehet.

(Kányádi S.: „Nőé bárkája felé”, 1973)

1989 december 22-én a székelyek lelkűket felvirágozták, kokárdát tűztek a szívükbe és felöltöztek a lélek sugárzó köntösébe, amit azóta se vetettek le. Mindennap hozzátesznek egy téglácskát az eljövendő

— de az ő lelkűkben már ma benneélő — napsugarak fényözönében fürdő Transzilvániához:

Teremtünk egyszer a messzi hegyek közt hol negyed nappal korábban virrad a hajnal sok pénzzel, erővel és vasakarattal... egy újszülött keleti háromnyelvű Svájcot... egy független gazdag Transzilvániát

országot, melyben a hármas lobogó alatt — irigylik majd a poros pestiek — az ész nagy, döntő diadalt arat gyűlölet s átkos babonák felett.

(Makkai Ádám: „Teremtünk egyszer”)

Legelőször is falvaikban a falu nevét írták ki szépen magyarul is, olyan nagy betűkkel, mint a román felirat (néhol egy kicsit nagyobbra sikerült). Tették ezt azért, hogy korán hajnalban, amikor mennek ki a mezőre, hogy a visszakapott fóldecskét az utolsó rögig megdolgozzák, szemüknek legyen hol megpihennie. A magyar határtól egészen a Maros felső völgyéig kell utaznunk, hogy magyar falunév (és városnév) kiírásokat lássunk.

(Kalotaszegen 43 magyar falu van egy tömbben, legalább százezernyi lélekszámúm]. Lehangoló, hogy sehol nincs magyar falunév. Kérdésemre elmondták,

hogy Körösfőn, Zentelkén és Valkón is kitették az új táblát a román alá, de két-három napon belül Bánffyhunyadról teherautóval jöttek ordítozó moldvaiak, akik baltával szétverték a táblákat. Ekkor abbahagyták a kísérletezést.)

A téglák szaporább rakása érdekében Hargita és Kovászna megyékben (Csík, Udvarhely és Háromszék) kezükbe vették a tanügy irányítását. Tehették, mert e megyékben a magyarság abszolút többsége 75-80% körüli. Sorra visszamagyarosították az iskolákat. Ez sok moldvai tanítónak hazaköltözést jelentett Moldvába. A székelyek hangulatos flekkensütéssel, de fájó szív nélkül búcsúztatták őket, akik szintén csak áldozatok voltak egy sakktáblán. 1990-ben az iskolák névadó ünnepei a székely városkák kiemelkedő, pirosbetűs napjai voltak. Három ilyen keresztelő ünnepségen is részt vettem. Sepsiszentgyörgyön az egyik fiúlíceumot Mikes Kelemenről nevezték el. Baróton Baróti Szabó Dávidnak állítottak élő, dinamikus emléket a helyi iskola nevében. Az avató beszédet egy komáromi tanár mondotta, sok volt a szlovákiai és kárpátaljai vendég, természetesen a magyarországiak mellett. Magyar testvériskolák és testvérvárosok jelentős mennyiségű tankönyvet (több ezret!) ajándékoznak egy-egy ilyen névadáskor.

De a legkedvesebb ilyen névadó ceremónia Kézdivásárhelyen zajlott le, szülőfalum tőszomszédságában, ahol a 2-es számú gépipari szaklíceum nyerte el a háromszékieknek oly kedves Gábor Áron nevet. A keresztelés egybeesett a ballagással s egyik unokatestvérem ekkor búcsúzott az alma mater-tői, ragyogó szemmel, hogy ő mindenkinek elmondhatja, hogy a Gábor Áron Szakgimnáziumban érettségizett. A város főterén a Gábor Áron szobor virágerdőben úszott, este tűzijáték sziporkázása világította ki. A díszvacsorán Háromszék egyik legfontosabb politikai főembere, Sylvester Lajos mellett ültem, aki elég közeli rokonom is. (Háromszéken mindannyian atyafiságban vagyunk.) Lajos — ugyanúgy, mint a Művelődés szerkesztője — rögtön arra buzdított, hogy térjek haza. „A te külföldi és főleg amerikai tapasztalataid nekünk rendkívül hasznos tanácsadói segítséget jelentenének. Gyere haza, semmitől nem kell tartanod, állj be közénk Erdélyországot építeni, s ha majd egyszer eljön az óra, boldogan és nyugodtan térhetsz meg a Teremtőhöz: nem éltél hiába!” Szavai, a Művelődés szerkesztőjével váltott levelezésem s utam tapasztalatai megindítottak bennem egy lelki folyamatot, melynek növekszik sodrása.

A két legjelentősebb eseményen sajnos nem tudtam részt venni az időpontok miatt, de fontosságuk miatt megemlítem ezeket. Az egyik a zágoni Mikes Kelemen ünnepség, az íródeák születésének 300. évfordulóján. Áz egész Székelyföldet mozgósító ünnepségre a legtávolabbi székely falvakból is jöttek küldöttségek, lovasbandériumok. Az ünnepi szónok Czine Mihály, az ELTE irodalomtörténet-professzora és a Magyarok Világszövetsége társelnöke volt. További előadók: Pomogáts Béla a Magyar Tudományos Akadémia részéről, valamint Komlós Attila református lelkész, a Magyarok Világszövetségének főtitkára. Az ünnepséget kórus- és néptánc-találkozó, valamint népi lovasversenyek egészítették ki.

ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám 13