Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
forint is, meg a lej is. Az alvást viszont egy kicsit túl jól sikerül alakítanom, ugyanis a román határőr fel sem ébreszt, s így statisztikai lapot sem kapok arról, hogy beléptem Romániába. Mártha szerencsére észreveszi a hiányosságot, s nekem is beszerzi a szükséges iratot. Csomagjainkhoz egyik határőr sem nyúlt, nem is nagyon kérdeztek, hogy mit hozunk. így aztán pár órával éjfél után folytatjuk a megszakított pihenést. Hétfőn reggel fél nyolcra kellene Segesvárra érnünk. Fél hét körül Mártha rábeszél, hogy nézzek körül, hol is járunk? Megkeresem a hálókocsiért felelős civilruhást, aki közömbös flegmával tájékoztat, hogy öt perc múlva ott vagyunk. „Hát az meg hogyan lehet?” — kérdezem ijedt felháborodással. „Romániában egy órával előbbre jár az idő” — mondja, én meg nyelem a káromkodást, elvégre erről előbb is szólhatott volna. Kapkodva csomagolunk, s borotválatlanul rángatom magamra a ruhát, hogy aztán még egy félórát toporogjunk s nézzük a havas tájat, mielőtt befut vonatunk Segesvárra. Segesvár Az állomáson többen is megfordulnak Matyó-hímzésű, nagy magyar címertől ékes, sárga sísapkám után, nincsenek hozzászokva az ilyen látványhoz. Arra viszont jó a messziről világító sapka, hogy Törzsök Erika felismerjen bennünket. Vejével — a marosvásárhelyi református papnak, Fülöp Dénesnek fiával — vár ránk az állomáson. Erika a magyar ellenzék egyik régi tagja, az SZDSZ Transzilvánia Alapjának mozgatója, s neki köszönhetjük, hogy kocsival járhatjuk Erdélyt. „Ha már itt vagyunk!” felikáltással megmásszuk a segesvári várat. Nem könnyű feladat. Félúton fel a hegyre Erika leparkolja a kocsit, s gyalog igyekszünk tovább a havas lépcsőkön, fel a meredek oldalon. Közben azon jár az eszem, hogy ezt a várat Bem Apó hónapokig védhette volna, olyan jól van megépítve. Persze, ha 1849-ben e mellett dönt az öreg hadvezér, úgy ma nem nagyon lenne mit néznünk. így viszont van néznivalónk bőven: egy, az utolsó évszázadot majdnem változás nélkül átvészelt kis német városka húzódik meg a hegytetőt koronázó magas bástyák mögött. Középkoriasan keskeny utcák, vasrácsok és céhjelzések. Az egész olyan, mint egy múltszázadi operadíszlet. A vártemplom tornyában állandó kiállítás váija a turistákat. Régi bútorok, szerszámok, köztük a múlt század orvostudományának furfangos eszközei. Én a jövő héten fogok az Abu Dhabi névre hallgató arab emirátusban a desztillációról tanítani, s így megüti szememet egy ősrégi szerkentyű, amely mechanikus mérlegszerkezettel automatizálta a desztillációt. Minden tárgy olyan, hogy nyugodtan helyet kaphatna a Smithsonian Institute-ban. A toronyóra ma is működik, s mikor elérkezik az ideje, kirángatja a toronyablakba az éppen soros kis figurát. A hideg és poros múzeumocska minden termében modern hőmérséklet- és páratartalom-regisztráló műszer hetvenkedik. Persze ezek a drága műszerek nincsenek bekapcsolva, s tinta sincs a toliakban, melyek hivatva lennének az adatokat a papírtekercsre írni. Dehát mit is regisztráljanak, amikor futetlenek a termek? Egy-egy ilyen, nyugaton vásárolt műszer árából egész télen lehetne fűteni, de ez nem jutott Elena asszony eszébe, amikor elrendelte, hogy a román múzeumok minden szobájában ugyanolyan doboz álljon, mint amilyent a British Museumban látott. Hiába, még sokáig jelen lesz Romániában a Ceausescu-házaspár szelleme! Marosvásárhely A vártemplom papjának, Fülöp Dénesnek házában nagy a sürgés-forgás. Az irodában református papok tárgyalnak, a város nyolc református templomának lelkészei. Az előszobában egy szakállas fiatalember az Erdély-i magyar televízió alapító okmányait fogalmazza. A három Fülöp fiú mint örökmozgók hozzák a híreket a Bolyai Farkas nevét viselő református kollégiumban folyó sztrájkról, tárgyalásokról. Ilonka, a mama, és Zsuzsika, a 22 éves kislány állandó mosollyal arcukon fogadják a percenként érkező látogatókat, veszik fel a telefont, főznek, intézik a legváratlanabb teendőket, s teszik ezt magától értetődően, könnyedén és vidáman. Egy irigylésre méltóan meleg családi fészekbe csöppentünk, önzetlen, hívő hazafiak közé, akik annyira hitelesek, hogy talán zavarba is jönnének e jelzők hallatán. Gyorsan megterítenek. Előkerül pár májas meg véres hurka, s még csodálkozom is, hogy hát akkor talán mégsem olyan nagy a szegénység, de másnap, amikor már „családtagok” vagyunk”, bizony már csak főtt krumpli az ebéd egy kis vajjal. Örülnek az apróságoknak, amiket hoztam. Erika segíteni próbál a kávéfőzéssel, de csak a kávéfőzőt sikerül felrobbantania, s mi mint szeplős szerecsenek nevetünk a barnapöttyössé vált konyhában. Kétszer segít, aki gyorsan segít Átmegyek az előszobába, hogy szót váltsak a magyar televíziót szervező fiatalemberrel. A három egyház (református, katolikus, unitárius) kuratóriuma alá rendelve gondolnak működni. Eddig négyen lennének a munka végzői. Nekik van televíziós tapasztalatuk még a román televíziótól, de felszerelésük annál kevesebb. „Óriási segítség lenne — mondja —, ha például a Cleveland-i magyar televízió a hónunk alá nyúlna.” Szeretnének a Székelyföldre is sugározni, de ahhoz is felszerelés kellene. Kér, hogy mondjam el a kinti magyaroknak, hátha valaki tud segíteni. „Itt most nem kétszer, de százszor segít, aki gyorsan segít!” — mondja. Tényleg, igaza van. A televízió lehet a magyarság ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 7
