Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 116. szám

közöket fogjuk alkalmazni.

Idézet a Dimineaja c. román lapból:

A Vatrá Románeasca egy szerény kulturális szövetség.

Kincses Elődöt, aki a romániai diktatúra alatti hajszában Tőkés László védőügyvédje volt, mint marosvásárhelyi szenátorjelöltet, Smarenda Enacheval együtt kizárták a választásokból, azzal vádolva, hogy románellenes, uszító propagandájával hozzájárult a március 19-i marosvásárhelyi pogrom előidézéséhez. A külföldi sajtónak adott nyilatkozataiból, de a helyszínen készült videófelvételekből is az derül ki, hogy éppen ellenkezőleg: a vásárhelyi márciusi tömegtüntetéseken nyugalomra és mérsékletre intette a magyar tömeget, sőt arra szólította fel őket, hogy menjenek haza, és ne essenek áldozatául a provokációknak. Egy rövid idézet következik videófelvételről a Kincses Előd csitító szónoklatából Marosvásárhelyen, március 20-án:

Kérem, ne hagyjuk magunkat provokálni. Azt akarják bebizonyítani, hogy destabilizáljuk az országot, hogy ki akarjuk szakítani Erdélyt. ...

De mi nem akarunk egyebet, csak egyenlő jogokat.

Hír, ami megjelent a Magyar Nemzet 1990. március 12-i számában:

A marosvásárhelyi törvényszék 1990. április 30-iki »nyilvános« tárgyaláson Kincses Elődtől megvonta a szenátorjelöltséget az 1990-es romániai — szabad — választásokon. A Kincses Előd ellen felhozott vád: hogy ő »szervezte meg és fegyverezte fel« a magyarságot a románok ellen Marosvásárhelyen.

Petre Roman miniszterelnök állítása a marosvásárhelyi márciusi események előzményeiről, amelyet Chrudinák Alajos a „Panoráma” TV műsor számára készített Sütőinterjúba játszottak be március 30-án:

Egy adott pillanatban a román nép, a román lakosság Erdélyben érzelmileg érintett volt.

Egy kicsit érzékenyen reagált. Mert a március 15-i események kapcsán tíz- és tízezer személyt láttunk megjelenni. Ezek nem román állampolgárok, hanem magyar állampolgárok voltak, és mondjuk ez volt az 1848-as évforduló. Ez meglehetősen sajátos módon történt.

Ez olyan esemény, amelyet Magyarország nemzeti ünnepeként lehet jellemezni. így hát ez valamelyest sokkolta a román lakosságot, és hát őket is meg kell érteni.

Ugyanabban az interjúban Sütő András így cáfolta meg Petre Roman állításait:

20 ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám

Hát azt hiszem, hogy Petre Roman úrnak az információi más világból származnak, nem onnan, ahol 1848-at megünnepeltük, vagy megünnepelték Erdélyben. Egyrészt szó sincs arról, hogy magyar turisták tízezrével látogattak volna el hozzánk. Ellenkezőleg, nagyonnagyon gyér volt a látogatás, ahol a legtöbben jelentek meg, Szatmáron és ahol ugye botrányos esetek is megestek, ott sem voltak túl sokan, nem is okoztak semmilyen kellemetlenséget, felfordulást. Magam hallgattam két ízben a szatmári rendőrfőnök őszintének tűnő beszámolóját, miszerint a magyar turisták semmilyen bonyodalmat nem okoztak. Ez az állítás tehát, minden tiszteletem a miniszterelnök úré, de így kell mondanom, ez az állítás enyhén szólva is ködösítés, hamisítás, nem igaz.

Petre Roman a továbbiakban azt is állította, hogy

Nos, hát elmondhatom, van erre vonatkozóan néhány dokumentum, sikerült azonosítani a személyeket, akik köveket és késeket dobáltak az RMDSZ székházából március 19-én. Azokat a személyeket, akik azt követően beléptek a székházba és provokálták az összeütközéseket.

Sütő András így válaszolt:

Igen, hát erről már sommásabban kell vélekedni. Ez akkora hazugság, hogy neki lehet támaszkodni. Ezt a székelyek így szokták mondani, ha valami egészen nagy hazugság.

Bárki gondolhatja, hogy egy 60-70 főnyi beszorított, padlásra folkényszerített marosvásárhelyi magyar nem lehet olyan ostoba, hogy önnön életét veszélyeztetve, bármit is tegyen egy vele szemben, kint az utcán üvöltöző négy-ötezer főnyi tömeggel szemben, bármilyen agresszív mozdulatot is tegyen. Nemhogy késekkel dobáltuk volna, nemhogy követ ragadtunk volna, hanem igyekeztünk annak a jelét sem mutatni, hogy a padláson vagyunk. Ezért például külön megszerveztük, hogy a szelelőnyílásokon ne bámészkodjanak ki a barátaink, ugyanis, amikor egyetlen arcot valaki meglátott, odakint a tömegben már fölharsant a kiáltás, hogy »ímhol vannak, hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!« Teljességgel esztelen dolog lett volna minekünk bármilyen módon is jelét adnunk annak, hogy ott vagyunk.

Egészen váratlanul meglepett bennünket ez a magából kikelten őrjöngő és ordibáló, vért, életet kívánó-követelő román tömeg.

Tőkés László Washingtonban, március 12-én, a National Press Club-ban rendezett sajtókonferencián a következőket mondta:

My presence here can be characterized by a