Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
kivándorlókat vetették meg, hanem azokat is, akik otthon maradtak, nem emigráltak. De ugyancsak antipátiával fogadják sokan a napjainkban érkezőket, még az erdélyieket is, mondván, hogy nekik ott a helyük, miért jöttek el? — Ilyent csak az mondhat, aki tényleg a helyén maradt. Bárhogy is van ez, 1989 után nem beszélhetünk többé nemzeti, politikai emigrációról. Aki eddig politikai emigránsnak tartotta magát és még nem tért haza: kivándorlónak lépett elő. Vége az önámításnak: az emigránsoknak 99%-a a szíve mélyén régen tudja, hogy soha nem települ vissza; akik pedig itt születtek, vagy itt nőttek fel, azoktól nemigen várhatjuk el, hogy a Kárpát-medencébe vándoroljanak ki innen. A realitás mindig is ez volt, semmit nem változott. Marad a kérdés, hogy minek nevezzük magunkat. Ajánljuk a valóságnak eddig is megfelelő magyar szétszórtságot. Ha pedig mégis használjuk az emigráció szót, ezután értsünk alatta a régi értelemben minden magyart aki valaha is külföldre vándorolt és még nem telepedett vissza, s az ilyenek leszármazottait. De ha már nem is politikai az emigrációnk, ez még nem jelenti azt, hogy a jelző nélküli emigránsok ezután nem fognak politizálni. Nem volnánk magyarok, ha nem politizálnánk. Én azt hiszem viszont, hogy Sisa és Duray tévednek, mint sokan mások, amikor a szétszórtságbeli társadalmi és politikai tevékenységeket, szervezeteket egymással szembeállítják. A meghirdetett politikai raison d’etre önmagában nem ad ugyanis sem szervezetnek, sem tevékenységnek valódi politikai jelleget. Nézetem szerint pl. az otthon még nemrégen sokat szidalmazott veterán szervezeteink, mint a Sisa által is politikai szervezetnek elkönyvelt MHBK (a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége), társadalmi klub szerepet játszottak elsősorban, és kérem, ne vegye ezt senki sértésnek, mert az ilyesminek is megvan a maga értelme és értéke, legalábbis a részvevőkre nézve. Ugyanezt elmondhatni kevés kivétellel a legtöbb politikai célok ürügyén létrehozott és fenntartott csoportosulásunkról. De ez áll sok politikai cselekményre, tevékenységre is. Egy tüntetésnek, mondjuk, politikai értéke csak akkor van, ha valami hatása, eredménye is van. Ha csak magunkat szórakoztatjuk vele, meg esetleg a rendőrséget, akkor a társadalmi kategóriában marad a manifesztáció, bármennyire izgalmas és felemelő a tüntetők számára — s ennek megintcsak megvan a maga értelme, értéke, de az nem politikai. Ugyanakkor a mindenki által dicsért, de mégis másodrangúnak, mert nem politikainak tartott társadalmi intézményeink, szervezeteink: egyházaink, cserkészetünk, egyleteink — politikai munkát végeznek, mert a szétszórtságban a lelkigondozás, a nevelés és a közművelődés a legmagasabb szintű politikai tevékenység, minden egyébnek az alapja. A szétszórtság csak annyit ér, amennyit tagjai és szellemi vezetői érnek és elérnek. Hiába áltatjuk magunkat a statisztikákkal: nincs és nem is lesz soha többé tömegbázisunk, mint ahogyan volt a századfordulótól kb. a második világháborúig. Másfélmillió magyarszármazásúról beszélünk itt most is, ma már nem József Attila frázisára, hanem az amerikai népszámlálás adataira hivatkozva. De bár ez a szám olykor politikailag hasznos, nem hiszem, hogy a másfélmilliónak akár egy százaléka is részt venne aktívan valamilyen formában a magyar életben. És pár százra se rúg azoknak a száma, beleértve íróinkat, tanárainkat és lelkészeinket, akik szellemi vezetői a szétszórtságnak. A magyar szervezetek legfontosabb feladata ma tehát az, hogy vezetőket képezzenek, önkénteseket verbuváljanak. A régiamerikás tömeg egynyelvű volt. Számára a magyar egyház, a magyar egyletek, a magyar sajtó az annyira-amennyire normális, organikus életvitelhez szükséges keretet adta meg. Magyarok voltak, mert nem tehettek másként — és mert sokan voltak, szellemi vezetőiknek megélhetést is biztosítottak (igaz, sokszor siralmasat), úgyhogy azok még többnyire hivatásszerűen végezhették feladatukat. Ma azonban, igen kevés kivétellel, önfeláldozó, önkéntes vállalkozás a szellemi munka a szétszórtságban. Még lelkészeink is nagyrészt ráfizetnek szolgálatuk magyar hányadára. Ám nemcsak a vezetők önkéntesek manapság. Mindenki az, aki sikeresen beilleszkedett az amerikai életbe, angolul tud, s mégis magyarul él itt a szétszórtságban. Mert az ilyen ember önként, szabadon választotta ezt az életmódot — és így már se nem emigráns, se nem kivándorló, hanem egyszerűen külföldön élő magyar. Ennél a pontnál visszakanyarodom az alapkérdéshez: merre tovább az emigrációban? Számomra a válasz világos. A társadalmi szervezeteinknek ugyanaz lesz a feladata, mint eddig volt. Egyházaink ezután is ellátják a külföldi magyarok lelkigondozását, de magyarországi segítséggel. Cserkészetünk ezután is emberibb embereket, magyarabb magyarokat nevel, magyarországi kapcsolatokkal gazdagodva. A Magyar Baráti Közösség talán részben megszabadul a politizálás terhétől, ami túlságosan dominálja pár esztendeje, hogy visszatérjen alapjaihoz: a szétszórtság ápolásához és építéséhez, szintén magyarországi kapcsolatok segítségével. Ami a politikai szervezeteket illeti, ezek közül a társadalmi tevékenységűek tovább csinálhatják azt, amit eddig, de mostmár hazai barátaikkal együtt: a bajtársi találkozók ma már éppoly gyakoriak Magyarországon, mint az érettségi találkozók. Kisebbségvédő szervezeteink feladata ezután sem szűnik meg; Magyarországgal ők is kooperálhatnak ezután, s a szabad Magyarország jelenléte nemzetközi fórumokon megkönnyíti a munkájukat. Maradnak az összeesküvők, jobb szó híján. Ezeknek legjobbjai korszerűsíteni fogják a programjukat, esetleg valamelyik magyarországi párttal kapcsolatban. Akiket pedig nem a hazaszeretet, hanem a gyűlölet tartott össze eddig, Kádárék helyett majd csak találnak újabb tárgyat maguknak. Summa summarum: hálistennek minden megváltozott, de semmi sem változott meg. Duray Miklósnak azonban igaza van, „a nyugati magyarságnak ki kell dolgoznia regenerációs programját”. De ez a „kell” nem a magyarországi fejlődésnek az eredménye. Erre már legalább harminc esztendeje szükség van, azóta, amióta a régi régiamerikás vezetők nyugdíjba vonultak, ők ITT-OTT 23. évi (1990), őszi (116.) szám 15
