Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 2. (111.) szám

láthattak valamit a magyar kisebbségek gazdag kultúrájáról, súlyos sorsáról. Velünk való értekezés nyomán az amerikai delegáció tagjaként résztvevő indián William Least Heat Moon vetette föl elsőként az erdélyi magyarság ügyét. Az ó felszólalását követte az angliai delegátus, Francis King — aki egyben a nemzetközi PEN Club elnöke volt — beszéde, amiben „kulturális népirtásnak” bélyegezte a romániai magyarellenes terrort. Mint ismeretes, végül a magyar delegáció is csatlakozott a Romániát bírálók táborához, és Románia ellenkezése szinte megakadályozta a konferencia bezárását.

—1986 április-májusában, Bernben az ún.

„Emberi Kapcsolatok Szakértői Értekezletén” szintén jelen volt a HHRF több munkatársa; itt sikerült különböző nyugati delegációk közbenjárására több közismert magyar jogvédő kivándrolási ügyében engedményeket kieszközölni.

—1986 november-decemberében Bécsben már

európai munkatársakkal együtt voltunk jelen a harmadik átfogó Helsinki Utóértekezleten. A megnyitás napján, november 4-én gyászmisét mondattunk a Karlskirchében az 1956-os forradalom leverésének 30- ik évfordulójának emlékére; utána az egybegyúlt 1500- as tömeg, köztük számos nyugati diplomata, felvonult a konferencia színhelyére, ahol elsősorban az elnyomott magyar kisebbségekért tüntettünk. Mint ismeretes, a hároméves konferencia során úgyszólván nem volt olyan nyugati delegáció, amely nem tette volna szóvá a román kormány egyre fokozódó brutalitását, s az értekezlet 1989 januárjában Románia teljes elszigetelésével zárult.

— 1989 április májusában (azaz a jelen pillanatban is) Londonban az Alapítvány két munkatársnője vesz részt az információ szabad áramlásáról folyó négyhetes Helsinki utókonferencián. Ismeretterjesztő munkájuk máris azt eredményezte, hogy több nyugati delegáció felvette ügyünket; múlt pénteken, április 28- án a HHRF sajtótájékoztatót rendezett a magyar delegáció tagjaként résztvevő Tamás Gáspár Miklóssal az erdélyi magyarság jogfosztott helyzetéről

Határozott fejlőlés tapasztalható a magyar kisebbségek ügyében. Amerikai szemszögből nézve az, ami tizenhárom évvel ezelőtt eredetileg egyetlen országra korlátozódó specifikum volt, az az évek során terebélyesedett, egyre nemzetközibbé vált, egyre több hívet toborzott maga köré és ma már világméretű jelenségnek nevezhető. Elég ha példaként arra hivatkozom, hogy a kezdet kezdetén a New York-i tüntetés egyedülálló jelenség volt. 1988. november 15-én harmincöt városban, tizenhét országban, világszerte ezrek vonultak ki az utcára ugyanezért a célért.

Eredményeinket két pontban tudnám összefoglalni:

1. A Nyugat szemében sikerült legitim emberi jogi ügyként hitelesíteni és elfogadtatni egy olyan kérdést, amit korábban gyanakvással fogadtak, mint amolyan széthúzó erőnek — a magyar kisebbségnek — speciális politikai és nem igazán indokolt óhaját. Jól emlékszem pl. a The New York Times tizenhárom évvel ezelőtti cikkeire, melyek a magyar kisebbséget inkább olyan szélsőséges erőként tüntették fel, amely veszélyezteti

Románia területi integritását.

Ehhez kapcsolódik, hogy sikerült érdekeltté tenni, ügyünk mögé felsorakoztatni nem csak politikai szervezeteket, de jelentős tudományos, társadalmi és vallási csoportosulásokat is. Hivatkozhatnék itt az amerikai Helsinki Watch bizottság és a Freedom House — a két legtekintélyesebb amerikai emberi jogi szervezet ----- legújabb kiadványaira. Vagy hivatkozhatnék az amerikai Unitárius Egyház Erdélyt védő, újonnan saijadt mozgalmára, ami annak a nemzetközi elismerését szorgalmazza, hogy Erdély a vallási tolerancia bölcsője volt, ahol — épp most fél ezredéve — mondták ki először a felekezeti türelmet.

2. A második elért eredmény szintén egy kedvező fordulathoz kapcsolódik: holott ebben az évszázadban a román diplomácia közismerten ravasz, szemfényvesztő húzásai miatt a nemzetközi porondon óriási előnyökhöz jutott, ma már véget ért az olcsó sikerek korszaka. Jogtipró politikája miatt a Ceau^escu rendszer a perifériára szorult, és itt minden túlzás nélkül ki lehet mondani: az összmagyarságnak igen nagy szerepe volt a Ceauqescu-nimbusz lerombolásában. Hogy pontosan mennyi szerepünk volt, azt természetesen aligha lehet patikapontossággal kimutatni, de úgy gondolom, önmagunkban, csendben, büszkék lehetünk mindannyian: helytálltunk, dolgoztunk az elnyomás ellen, és munkánknak — ha egyelőre még nem az erdélyi magyarság sorsának jobbrafordulásában — de mindenképpen a Nyugat lelkiismeretének felrázásában meg is van a nyoma.

A jelent és a jövőt illetően mindenképpen fordulópont volt az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának március 9-i döntése, amiben 21:7 arányban elfogadta Svédország és hat további ország — köztük Magyarország — javaslatát. Mint ismeretes, a határozat elítélte a romániai jogsértő és magyarellenes intézkedéseket és különmegbízottat nevezett ki, aki köteles kivizsgálni ezt a kérdést és egy év múlva vizsgálatának eredményét jelenteni a Bizottságnak. Úgy érzem, ezzel a nagy horderejű döntéssel reánk, nyugati magyarokra nézve is bezárult egy korszak és megindult egy újabb folyamat.

Ebben az újabb folyamatban némileg átminősül a mi szerepünk is: a jövőben, de már jelenleg is, nem annyira az számít, hogy mi magyarok hallatjuk-e hangunkat, azaz, merjük-e vagy tudjuk-e egyáltalán kikiáltani sérelmeinket. Szerintem ahhoz, hogy érvényre juttassuk óhajainkat, sokkal inkább az lesz a döntő, hogy szavunknak milyen hitele van, mi a minősége a mondanivalónknak, és hogy cselekedeteinkben mennyire leszünk valóban korszerűek és rugalmasak.

E tekintetben hangsúlyoznám: a minél alaposabb és pontosabb tájékozottság nélkülözhetetlen azok számára, akik igazán segíteni akarnak a felvidéki vagy erdélyi magyarság helyzetén. Fontos tájékozódnunk előszöris befelé, tehát az üldöztetett magyar kisebbségekről: nem csupán hangot adni érzelmeinknek vagy indulatainknak, hanem folyamatosan és minden részletében vizsgálni és dokumentálni a valódi, mai helyzetünket.

Nagy hátránynak számít, hogy nincsen olyan

ITT-OTT 22. óvf. (1989), 2. (111.) szám 9