Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
Szegedy-Maszák Mihály (Bloomington, IN): A MAGYARSÁGKUTATÁS FELADATAI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN „Mi Isten kezéből vettük a magyarságot, mint eleve elrendelést, sorsot, tehát kiváltságot, elveszíthetetlen minőséget és végeláthatatlan feladatokat.” Ravasz László mondta ezt az Országos Református Lelkészegyesület elnöki beszédében, 1946 szeptember 25-én. Felekezetre való tekintet nélkül, véleményem szerint ez az egyetlen lehetséges kiindulópont, ha olyan valaki akar magyarságkutatásra vállalkozni, aki maga is ehhez a nemzethez tartozik. Semmi más nem szól amellett, hogy éppen ezzel a nyelvi közösséggel foglalkozzék, csakis az, hogy magyarnak született. Ez az adottság kötelezettséggel jár, melynek teljesítéséről egyszer számot kell adni. 1. A magyarságtudomány Mi is a magyarságtudomány? Előzményei kétségkívül messzire, legalább a felvilágosodásig nyúlnak vissza. Ekkor kezdtek először módszeresen foglalkozni a nemzeti jelleggel. Korábban is — így a XVI. században — voltak, akik féltek, hogy a magyarság kipusztul, ám ez az aggodalom a magyar lakosság létével volt kapcsolatos, a XVIII. század második felében viszont a magyarságnak mint lényegnek a fenyegetettsége került napirendre — például Ányos Pálnál. Nagyon lényeges a különbség. Amit ma magyarságnak nevezünk, a nemzetjellemtan kialakulásának eredménye. Akit érdekel a fogalom története, tájékoztatást kaphat a Concepts of National Identity című, Peter Boemer szerkesztette kötetből, mely 1986-ban jelent meg Baden-Badenben, a Nomos kiadónál. A magam fejezetében nyomon próbáltam kísérni azt a fejlődést, amelynek eredményeként a két világháború között megjelent a hungarológia fogalma előbb Gragger Róbertnál (1887-1926), majd Németh Lászlónál. Ez utóbbi 1934-ben, a Válasz című folyóirat első számában már „Egy hungarológiai társaság tervé”-t is körvonalazta, 1935-ben pedig „A magyarságtudomány feladatai”-ról írt a Magyarságtudomány címmel elindított folyóiratban, amelyet 1935 és 37 között egyedül, 1942- 43-ban Eckhardt Sándorral szerkesztett Ortutay Gyula. 1939-ben Magyarságtudományi Intézet is létesült a Pázmány Péter Tudományegyetemen, melynek olyan kiváló munkatársai voltak, mint Horváth János, Szekfü Gyula, Mályusz Elemér, Németh Gyula, Pais Dezső, vagy Ligeti Lajos. Eckhardt 1942-ben, „Magyarságtudomány” című értekezésében a következő módon határozta meg a kutatás feladatkörét: „A magyarságtudományba beletartozik ... a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, amelyekkel szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár a tengerentúli diaszpórában.” 1945-ben úgy látszott, hogy a kutatás nagy föllendülése várható. A társadalmi igény módosulásával előtérbe került a paraszti kultúra vizsgálata. Bibó István kifejezetten a népi mozgalom fő célkitűzései közé sorolta a hungarológia művelését. 1948-ban így határozta meg „A magyarságtudomány problémájáét: „Szorosabban a magyar nemzethez kötött tudományokat, tudományos részterületeket és tudományos problémákat szoktunk magyarságtudomány név alatt összefoglalni: magyar nyelvtudományt, néprajzot, folklor-t, magyar történettudományt, művelődéstörténetet és irodalomtudományt, a magyar népi jelleggel, magyar lelkialkattal való foglalkozást, s mindezt úgy, hogy különös hangsúly és jelentőség kerül a magyar népre, értve ezen mindenekelőtt a magyar parasztságot.” A Rákosi-rendszerben szó sem lehetett magyarságkutatásról. Sőt a lehetőség még 1956 után is sokáig hiányzott. Valószínű, hogy a mintegy három évtizednyi kiesés is okolható azért, hogy Magyarországról oly keveset tud a nyugati világ. Ebben az időszakban Románia igen erőteljes kulturális propagandát fejtett ki. Ezzel is lehet magyarázni, hogy a Cultural Anthropology című folyóiratban például amerikai tudósok még néhány évvel ezelőtt is kétségbe vonták annak hitelét, amit Michael Sozan az erdélyi magyarok elnyomásáról írt. A tájékoztatás hiányáért kétségkívül azok a budapesti államférfiak is felelősek, akik a munkásmozgalom nemzetköziségének hagyományán nevelkedtek és a magyarság kulturális örökségéről viszonylag keveset tudtak. A magyar tudományos élet későn adott lehetőséget a magyarságkutatásra, és kezdeményezései a mai napig tele vannak belső ellentmondással. Az első Hungarológiai Intézet Újvidéken alakult a magyar nyelv, irodalom, folklór s művelődéstörténet kutatására. Ezt csak 1977-ben követte Magyarországon a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elindítása. Tagságába intézményesen nem, csakis egyénenként léphettek be történészek. Noha ennek voltak szervezeti okai is, az is hozzájárult ehhez a döntéshez, hogy a magyar történelem vizsgálata nemzetközi vonatkozásban több feszültséget okozhat, mint az írott vagy szóbeli hagyomány elemzése. Az egyoldalúság kiküszöbölésére alakult a Magyarságkutató Csoport 1985-ben. Ez a kutatóhely ugyanis történészek befolyása alatt áll. Noha a megosztottság ellensúlyozására a legutóbbi években történtek kísérletek — 1986-ban Kosa László szóvá tette a történeti és nyelvi vizsgálódások szervezeti különválasztását az Alföld októberi számában „A hungarológia változásai és változatai” címmel közzétett tanulmányában, az 1985-ben Sinor Dénes és Voigt Vilmos irányításával megindított, majd 1988 óta általam szerkesztett folyóirat, a Hungarian Studies, valamint az 1988-ban elkészült és az Akadémiai Kiadó ígérete szerint franciául és angolul is kibocsátandó, Kósa ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 13
