Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 2. (108.) szám
Ha JBajcsy-Zsilinszky ma élne — gondolom — “Üzenetem a baloldalnak” címmel írna cikket.... Éppen ezért, az ő szellemében folytatjuk tovább munkásságunkat országunk erkölcsipolitikai-gazdasági megújulásáért, mert ahhoz képest, hogy milyen óriási feladatok várnak ránk, még nem nagyon hivatkozhatunk az elért eredményeinkre. Ezért is hasznos, ha vissza-vissza térünk névadónk szellemi hagyatékának forrásaihoz és időnként felmutatjuk régebbi és új tagjainknak, a tevékenységünk iránt érdeklődőknek a Bajcsy- Zsilinszky életpálya tanulságait. Az Egyetemi Színpad Forrás Köre — Medvigy Endre barátunk vezetésével — most ezt teszi a számunkra. Zsilinszky politikai pályájának főleg azt a korszakát mutatják be az előadóművészek, amikor úgy vált igazán nagy államférfivá, hogy minden hatalmi eszköz nélkül is eredményesen védelmezte az üldözötteket, kovácsolta a demokratikus egységfrontot, fellépett a parlamentben — ahogy ma mondanánk — az emberi jogokért, a saitószabadságért, és külön a nemzetiségek érdekében, hirdetve a közép- és délkelet-európai kis népek testvériségét, eszmei harcot folytatva minden, e régióra igényt formáló nagyhatalmi imperializmus ellen. És — ha kellett —, mint 1944. március 19-én, vagy 44 karácsonyán, volt bátorsága előbb fegyvert ragadni a megszállókra, majd mártírhalált halni a szabadságért. Gyakran idézett utolsó parlamenti beszédében, 1943. december 9-én már a jövőt firtatja, amikor kijelenti: “Bennünket a világeseményekből legfőképpen az érdekel, mi lesz az úgynevezett kis nemzetekkel, főként pedig: hogyan élhetjük a jövőben szabadon a magunk életét s betölthetjüke a magunk hivatását, itt, Európa szívében. Erős a hitem, hogy az emberiség új fejlődése az egyéni, népi, nemzeti szabadság és önkormányzat, a teljesebb szociális igazság, a mostaninál tisztultabb demokrácia, az úgynevezett kis népek nagyobb megbecsülése és nagyobb, főleg szellemi akciószabadsága, teljesebb önrendelkezése irányában halad.” Zsilinszkynek eme szavai soha nem voltak oly időszerűek, mint manapság, hiszen az elhangzottakat nyugodtan lehetne ma is külpolitikánk egyik alappillérévé tenni. Mint ahogy azt is ki kellene emelni külpolitikai koncepciójából, amikor a Kállay miniszterelnökhöz idézett memorandumában ezt hangsúlyozta: Aa magyar külpolitikának” sokkal több gondot, erőt, anyagi támogatást kell fordítania a világ minden részében, de elsősorban az elszakított területeken... élő kisebbségi magyar nemzet létének biztosítására és erősítésére.” ✓ Úgy vélem, hogy a Forrás Kör műsora is érzékelteti azt, amit Illyés Gyula a Zsilinszkyről írt remeklésében így hangsúlyozott: “Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a magyarság, úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan.” Pedagógiánk, történetoktatásunk azonban nem mutatja fel Bajcsy-Zsilinszkyt a nagy magyar példaképek között. Ne csodálkozzunk ezen. A legújabb kor és a jeleikor története tele van még nálunk is fehér foltokkal, vagy éppen hamisra sikerült politikai portrékkal. Sőt megtörténhetett az, amire a nemrég elhunyt világhírű történészünk, Ranki György mutatott rá két évvel ezelőtt egy történész-vitában. Öt idézem: v‘Eltelt immáron három évtized 1956 óta és nincs egyetlen valamire való színvonalas monográfiánk 56-ról. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a magyar forradalom vezetői és mártírjai mindmáig mé£ csak tisztességesen eltemetve sincsenek. Miután éppen ma van az előestéje Nagy Imréék kivégzésének, nem feledkezhetünk meg —Zsilinszky mellett — a 20. század másik nagy formátumú politikai mártírjáról, Nagy Imréről és mindazokról, akik vele együtt lettek az önkény áldozatai. Ez a műsor — részben — rájuk is emlékezik. Ha Baicsy-Zsihnszky Endre oly bátran tiltakozott Schönherz Zoltán és más hazafiak kivégzése ellen, akkor az ő szellemében mi is hajtsunk fejet a 30. évfordulón az 1956-os magyar októberi forradalom mártírjai előtt. 12
