Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)

1988 / 3. (109.) szám

egymáshoz, írói, alkotói felelősségünket, illetékességünket a tabuknak tartott elszánt tartományokra is kiterjeszteni. Ez már 1982-ben is megnyilvánult a kisebbségben élő magyarság egyre romló sorsának többszöri fölvetésekor. Köteles Pál ekkor jelentette meg a Läncränjan könyv kritikáját a Tiszatáj-ban, s ezért bizony a lapot erősen megintették. Az Alapítványt kezdeményező írók többsége tagja volt az írószövetség választmányának is, így logikus, hogy a hadviselés terepén azonos nevek forgatták a szablyát, a tollat. 1982 nyarán Pozsgay Imrét váratlanul eltávolították a minisztérium éléről (bűnei között nyilván előkelő helyen regisztrálták, hogy megértő volt az új írószövetségi alakulat demokratikus törekvéseivel, s a szerveződő BGA — az Alapítvány rövidítése — eszméivel is rokonszenvezett). Az Alapítvány ügye végleg elakadni látszott, pedig 1982 májusában az első kezdeményezők egybehívták az aláírókat a Kárpátia Étterembe, és Előkészítő Bizottságot alakítottak, melynek elnöke Kodály Zoltánná, ütkára Kiss Gy. Csaba lett.

Ez év őszén ünnepeltük Illyés nyolcvanadik születésnapját. A köszöntőkben az „Egy mondat a zsarnokságról ”-t is lehetett említeni félmondatokkal, mint nagy verset, de aztán a születésnap elmúltával váratlanul jött a leckéztetés. Illyés egy külföldi lapnak nyilatkozott a magyar kisebbségek helyzetéről s nem hallgatta el a kedvezőtlen jugoszláviai folyamatokat sem; ekkor érte az otromba támadás az Újvidéki Magyar Szó-ban. A kijelölt (vagy önkéntes) orvlövész Bori Imre, irodalomtudós professzor volt, aki a magyar kultúrpolitika kedvence abban az időben és azóta is, és az Illyés vagy Németh László habitusú alkotókat különben sem kedvelő, az avantgardeot preferáló esztéta hírében állt. Kioktatta Illyést a vajdasági helyzetről, mintegy erősítendő a költőre oly sűrűn sütögetett nacionalista bélyeget. Bizony ez a cikk hájjal kenegethette a román akadémikust is. Illyés ekkor már a halálos ágyán feküdt. Talán nem is tudott Bori írásáról. Az írószövetség választmánya egyhangúlag nyilatkozatot fogadott el, melyben visszautasította Bori Imre vádjait, de ez a szöveg — minden ígéret ellenére — ezideig még nem jelenhetett meg Magyarországon. Pedig a választmány tagjai számtalanszor előhozták, ekkor hol jugoszláv, hol magyar érdekekre hivatkozott a pártapparátus képviselője; hol meg a „kipróbált" proletár-internacionalizmusra.

Illyés úgy ment el, hogy nem védhettük meg.Úgy ment el, hogy nem láthatta nyomtatásban a román akadémia elnökének szóló válaszát, azt viszont megérhette: hogy ezen írásainak foglalatát, a Szellem és erőszak-ot, raktárba tették. (Most várja a kései feltámadást.) Mint ahogy az „Egy mondat a zsarnokságról” 1986-ban már könyvben is megjelenhetett. Az egykori tiltók ma a nagyvonalú engedélyezők akarnak lenni. Netán a glasznoszty élharcosai, hogy a „túlsó part” felé igyekvő kompon is a belső deszkákon maradhassanak. Tehát helyükön, biztonságban.

Barátaim, nekünk otthon különösen szükségünk van a pontos és kérlelhetetlen emlékezetre! És nem feledhetjük ugyanez évben azt a politikai hisztériát sem, amit Csoóri Sándor Duray Miklós könyvéhez írt előszava váltott ki. Szinte előttem a távirat, melyen mint elnökségi tagot, a szövetség titkárát teljesen szokatlan módon a művelődési miniszter elé idéznek, s ott Csoóri fejére olvassák bűneit úgy, hogy a jelenlevő elnökségi tagok még nem is ismerik a „bűnös” irodalmat. S aztán nem feledhetjük Csurka István bátor kiállását a leckéztetés és Csoóri letiltása miatt, hogy akkor kilép a szövetségből is, de erről lebeszéljük... „fejet ajándékba nem adunk!” — mondogatjuk magunknak is a Nagy Lászlói imperatívuszt.

De őszre időzítve megjelent a mostanság svájci nagykövet Hajdú János — kollektív munkát saját neve alá vont — dolgozata. Úgy hírlik, kénytelen volt saját neve alá vonni, ámbár a vonakodás mértékéről nem tudunk, erről legutóbb sem volt hajlandó nyilatkozni a Rádióban, mert félő, hogy komoly funkcióban lévő, vagy éppen most oda avanzsáló elvtársakat kellene fogalmazó partnerként megneveznie. (Viccesen kérdeztem akkoriban egyik az ÉS-nél dolgozó munkatársat: „hány embernek küldtétek ki a honoráriumot?” A válasz: „egynek, de lényegesen többet a szokásosnál, így elosztható a pénzben nem mérhető szolgálati jutalom.”)

A szövetség választmánya ismét csak saját falai között maradt tiltakozásával, és sem a Hajdú-cikket közlő lapban, sem más magyarországi orgánumban nem tudta véleményét kinyilvánítani.

1984 nyarán döntő lépésre szántuk el magunkat — tizenkilencen — az Alapítvány ügyében. Pontosabban: jónéhány kérést terjesztettünk föl viszonylag lojális hangvételű levélben. A címzett a párt első titkára volt. E levélben azt kértük, hogy az esedékes XII. pártkongresszuson kiemelten foglalkozzanak a magyar kisebbségek egyre aggasztóbb helyzetével és szánják el magukat érdemi lépésekre. (Mondanom sem kell, ez 1985 márciusában nem történt meg!) Kértük továbbá a BGA engedélyezését, az Erdély történetének megjelentetését, a Magyarságtudományi Intézet létrehozását. Fontosnak ítéltünk egy tárcaközi minisztériumot, vagy szerényebben egy bizottságot, amely a kisebbségi magyarság ügyeivel foglalkozna. (Ekkor már sok volt a hivatalosan áttelepülő, megoldatlan problémákkal.) Kértük a rádió és tv adókörzetének növelését, hogy legalább így fejezzük ki a törődést, az ország figyelmét. Kértünk továbbá egy kéthetenként megjelenő lapot, melyet szintén Illyés kezdeményezett hasztalan már egy évtizede. A pár oldalas levél címzettje helyett hamarosan a PB tagja, a KB titkára fogadott bennünket, ígéretet kaptunk az alapítványra, a Hungarológiai Intézetre, a három kötetes Erdély történetére, és a rádió-tv adások szórási távolságának növelésére. Határozott nem volt a válasz a tárcaközi minisztériumra, úgymond ezt a másik fél (bármelyik szomszéd állam) beavatkozásnak veheti. S ekkor is elkenték a lap ügyét. Arra, hogy a pártkongresszus miképp veszi elő, egyáltalán előveszi-e ezt a szerintünk akkor is legfontosabb, az egész nemzetet érintő ügyet — érdemi és megnyugtató választ nem kaptunk. Aczél György a válaszokat mint PB-döntést, és egyúttal az első titkár véleményét tolmácsolta.

S valóban, csaknem egy esztendő múlva az ígéretekből valóság lett. Létrejött a Magyarságkutató Csoport, 1985 júniusában mint „kötelezettségvállalást közérdekű célra” a művelődési miniszter alapító okirattal engedélyezte a BGA-t. Megjelent később a nagy vihart kiváltó Erdély története is. Sőt az idén egy nagyobb teljesítményű rádióadó is működésbe lépett

Itt volnánk a mában, kissé hosszan és részletezve vázoltam az „előtörténetet”. Egy jó kezdeményezés csöndes kálváriáját, amely újszerűségével (akkor egyáltalán nem léteztek még alapítványok, hosszú ideje alapítványi törvény sem volt a Polgári Törvénykönyvben, a jogi rendezésre csak 1987 szeptemberében

16 ITT-OTT 21. évf. (1988), 3. (109.) szám