Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
MAGYARORSZÁG Csurka István (Budapest): MAGYAR JELEN, MAGYAR JÖVŐ Korunknak két igen fanyar ellentmondása van. Az első az, hogy élünk benne. Ez egy olyan rejtély, amit a jövő történészei csak nagy üggyel-bajjal fognak megfejteni. A másik, s ez még képtelenebb, hogy elmúlt. Hogy el tudott múlni. Ezt aztán senki nem tudta róla elképzelni. Olyannyira, hogy most, elmúltával mi magunk sem fogjuk fel, s úgy élünk benne továbbra is, mintha még léteznék. Pedig már nincs, kiszenvedett. Újságírók, politikusok és történészek sokféleképpen elnevezték ezt az elmúlt 30-40 évet. Hidegháború, enyhülés, atomkor, kibernetika kora, ipar utáni kor és így tovább. Mindegyikben volt valami találó, de mindegyikből hiányzott egy lényeges mozzanat és össze lehetett keverni őket egymással, mint a zsíros kártyát. Egyik sem ragadta meg az üstökénél fogva. Pedig csak arra kellett volna rákérdezni, mi történik és mi nem történik ebben a korszakban, s arra, hogy ami történik, az hogyan nem történik. Mert ez volt ennek a korszaknak a lényege. Történtek dolgok és események és aztán mindjárt kiderült, hogy nem történtek meg. Amik meg nem történtek meg — látszólag —, azokról kiderült, hogy megtörténtek. A Nagy Döntetlen korszaka volt ez. Minden fellángolás és minden ellankadás ennek a nagy döntetlennek a jegyében állt ebben a fordulatoktól hemzsegő, de valójában dermedt korszakban. Látszólag nem történt semmi, csak minden megváltozott és minden maradt a régiben. Két félelmetes világbajnok ült a sakkasztalnál fent a világszínpadon és a partinak több milliárd nézője volt. Aki váltott már belépőjegyet ilyen mérkőzésekre, tudja, milyen szigorú viselkedési szabályok betartására van kötelezve a közönség ezeken a páros mérkőzéseken. Az első, hogy nincs tetszésnyilvánítás. A közönség passzivitásra van kényszerítve. Nem lehet felkiabálni a nagymestereknek, pisszenni sem szabad. Négy évtizede folyik ez a mérkőzés és annak ellenére, hogy a nagymesterek eleve megegyeztek a döntetlenben, még mielőtt leültek volna játszani, mostanra a mérkőzés mégis eldőlt. Sötét feladta. Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy most már rögvest kihirdetik az eredményt és mindenki felállhat és hazamehet. Az eredményhirdetésre még várni kell, sőt, meg kell küzdeni érte. A győztes fél, világos, még sok mindent el fog követni, hogy sötét veresége ne kerüljön nyilvánosságra. Mintha sajnálná. Mintha elfelejtette volna, milyen ádáz és gonosz ellenfél volt, hány szabálytalan lépéssel próbálkozott. Mintha bizony világos félne a saját győzelme kihirdetésétől. Ezért aztán a közönség most kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy a Nagy Döntetlen korszaka ugyan véget ért sötét vereségével, de új korszak mégsem kezdődött el, mert a felek továbbra is ott ülnek a tábla előtt és úgy tesznek, minha küzdenének. Milyen hosszú lesz ez a korszak, mit fog hozni a közönségnek? A döntetlen korszaka éppen döntetlensége következtében volt sivár és lélekölő, de milyen lesz ez az új, amelyikben már a döntetlenért sem küzdenek, amelyikben már semminek nincs tétje, hiszen a küzdelem eldőlt. Nem lesz ez még sivárabb, ideátlanabb, és még korruptabb? Talán nem. Mert ez most már a közönségen is múlik, mivel a parti alatti szabályok már nem érvényesek. Most már fel lehet kiabálni a színpadra. Három-négy szomorú évtized telt el és közben a világban majdnem minden megváltozott és átalakult, csak a bizonytalanság volt állandó, csak a döntetlen állapot ideiglenessége volt örökkön ható. Legalábbis nekünk, otthon, Közép-Európában erről csak ilyen képzeteink születtek. Várakozás, remény és kétségbeesés, az egyéni és a közösségi élet megtervezhetetlensége, a napról-napra élés, folytonos kívánása valami változásnak még akkor is, ha ez a változás nem hoz jót. Mert sose hozott jót. Számunkra ezt jelentette ez a korszak, ezt jelentette a sztálini alapú szocializmus küzdelme a Nyugat rendjével, s mi éppen értelmetlenül eltelt életünk, hiába lefutott évtizedeink és szenvedéseink és véráldozataink nevében kérjük, követeljük az eredmény nyilvánosságra hozását, mert számunkra ez életkérdés. És részünk van, komoly részünk a nagy döntetlen ilyetén alakulásában. A sztálini szocializmus ugyanis nemcsak a Nyugat gazdasági és technikai fölényén, anyagi és szellemi túlsúlyán bukott meg, nemcsak a saját belső tehetetlenségén, hanem legalább ilyen mértékben Közép-Európa népeinek szívós ellenállásán, véráldozatán. Milliók ragaszkodásán a saját eszményeikhez és annak a nyugati világnak az eszményeihez, amelyik alig tett valamit ezekért a ragaszkodó milliókért. Ezt mindenképpen meg kell állapítani, most a győzelem lenyelésének óráiban, mert az eredmény ugyan nem lesz kihirdetve, de szép számmal fognak jelentkezni érdemdús egyének és csoportok, akik maguknak kérik majd az érdemjeleket. 1956 zengő budapesti őszének egyik, már a felvonulások első félórájában kipattant jelszava így szólt: „Nem állunk meg félúton — Sztálinizmus pusztuljon!” A kívánság akkor gyorsan teljesült, később azonban lánctalpakon és erdőnyi akasztófa gyalogsági biztosításával visszanyomult az országra Sztálin roppant csizmája. De már csak a félpár. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy ezt a hóié szagú, durva csizmát, amely az élet minden felfelé törő megnyilatkozását eltaposással fenyegette, szétrágja, szétmálassza, vérének és verejtékének sóival-savaival szétegye maga fölül a társadalom. A csizma még itt van rajtunk, annyi erőnk, hogy újra forradalommal vessük le magunkról, már nincs, de ez már nem az a nehéz, vaskos anyagú szovjet csizma, hanem csak valami csizma alakú porladmány, foszló múmiája a hajdanvolt totalitásnak. A történelem elnyomásnehezékei közül minden bizonnyal ez a sztálini csizma volt a legnagyobb tömegű. Az elpusztított életek számának, az emberiségnek okozott károk méreteinek, a 12 ITT-OTT 21. évf. (1988), 3. (109.) szám
