Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
színiíleg semmilyen eredményt. Olyat, amilyet mi szeretnénk, még kevésbé. Az általunk felismerhető eredmény még a szerencsésebb esetekben sincs mindig arányban a befektetett munkával, vagy pedig — számunkra — túl későn mutatkozik. Nekünk nem mindegy, hogy negyven nap-e avagy negyven év a határidő. De hogy még világosabban érzékeltessem az Úr és Jónás közti ingadozásomat, hadd siessek hozzátenni, hogy más megérteni és egészen más szívvel-lélekkel — netán örömmel — elfogadni a tanítást! Én tehát, ha „értem” is az Úr szavát, Jónáshoz húzok abban, hogy pörölve, szinte átkozódva fogadja el az Úr felismert akaratát. Hiszem, mert jobbik felem hinni akarja az Úr magasabb rendű igazát: átélem, mert a sejtjeimben érzem a Jónás emberi fájdalmát, lázadó dühét. De ha az Úr — úgy tanultuk — nem fogadja el a se hideg, se meleg magatartást, akkor hol a megoldás? A teológia válaszát nem ismerem. Az enyém az, hogy a Ninivének megbocsájtó Isten kegyelme Jónásra és ránk is kiárad. Hiszem, hogy amikor Jónást végül hazahívta, büntetésül legfeljebb egy barackot nyomott engedetlen, zsörtölődő szolgája fejére. Hiszem, hogy nekünk is megbocsáttatik, ha olykor már csak átkozódni tudunk. Kedves Barátaim, ilyen kerülő úton jutottam el mondanivalóm lényegégez, ami mostmár néhány befejező mondatba belefér. Nem értem — Jónás sem értené — miért néz el az Úr ma is annyi borzalmat, hogy felsorolásuk órákat venne igénybe. E borzalmak közül elszakított magyar véreink kálváriája, különösen Erdély tragédiája akkor is kiemelkednék, ha tudnék tárgyilagos lenni. Mert ami ma ott történik, ahonnan kiirtásukat irányítják, az túltesz Sodomán, túltesz Ninivén. Abban a Sodomában nem találtatik egyetlen igaz ember sem, abban a Ninivében a király kerékbetöreti a legszelídebb szavú Jónásokat, ahelyett, hogy zsákruhát öltve, hamuba ülve tartana bűnbánatot. És a kénköves eső késik! Bocsássa meg nekem az Úr, ha védtelen, kiszolgáltatott véreinkre gondolva, már imádkozni is alig tudok, inkább csak átkozódni. Most, a huszonnegyedik óra végén már a „dörömbölés” is kevés: ordítva, sikoltva, átkozódva kell felébreszteni önmagunkban a cselekvő hűséget, másokban a lelkiismeretet. De az én szavaim ehhez erőtlenek, szólaljon meg hát s kísérjen bennünket e héten — és azután is — Dsida Jenő hangja a kolozsvári temetőből Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, eget-nyitó, poklot-nyitó átkot, hogy zúgjon mint a szél, bőgjön, mint meg tépett szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! »65565 855555 555555 555555 555555 555555 555555 Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te drága! Száraz nyelvem kisebzett, égő fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, hogy felkutassak minden magyart. Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok, ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok, ott a tót hegyek közt, s a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém. Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban vagy Amerikában, üljetek mellém! Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök, ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide népem s hallgasd mit éneklek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! — — dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod mint a poklok tikkadt kénköves szele, s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és őrüljön bele!—; Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem. Rothadjon el lábunk, kezünk, mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem! □ 5555555 5665555 555555! 555555! 555555! 555555 ITT-OTT 21. évt. (1988), 3. (109.) szám 9
