Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
megnyilatkozásával adott a hetvenes években új aspektust. Jellemző, hogy amikor a második világháború idején született költők — Utassy József és Kovács István például — a háborúban elpusztult apjukról írtak verseikben, őket mártírnak, áldozatnak mutatva, volt korábban jobb sorsra is érdemes kritikus, aki azzal támadta őket, hogy a második világháborúban a Donnál elesettek nem lehetnek hősök, mert imperialista érdekeket szolgáltak. A tartósított tudatzavart aztán olyan könyvek, olyan írások kezdték fölszámolni, mint Nemeskürty Re kv i em egy had se re gé rt, magának Cseresnek a Parázna szobrok című regénye, a Tények és tanúk sorozat több könyve, s különösképpen két, a maga nemében kiváló könyv: Simonffy András kollázsregénye, a Kompország katonái és CsOÓri Sándor esszéje, a Magyar apokalipszis. Simonffy személyes élményévé nemesíti apja révén a második világháborús részvétel, az ellenállási kísérlet egész történetét, mintegy nyomatékkai utal arra, hogy a fiúknak szembe kell nézniük az apák történelmével, mert az a fiúk történelme is. Gazdag dokumentumanyagából megrendítő, de a korábbi sommás ítéleteket egyértelműen cáfoló, árnyaló kép bontakozik elénk az ellenállás hőseinek eleven arcképével. Csoóri esszéje viszont éppen arra irányítja a figyelmünket, hogy a magyarság újabbkori történelmének tragédiái túlnyomórészt a nemzeti tudat zavarosságából, a nemzeti önismeret hiányaiból, az önnön sorsunkban való félelmetes tájékozatlanságból, félrevezetettségből is erednek. Eleven történetként és mélyreható reflexiókkal mutatja meg, hogy a tisztázatlan tudat, a tények nem ismerése, a tájékoztatás hiánya a nemzet sorsát eldöntő lépéseket mulasztatta el: például a második doni hadsereg apokaliptikus és gyalázatos pusztulásáról mit sem tudott a közvélemény, de még a nemzet lelkiismereteként Szárszón tanácskozó írók is keveset. Különben fontos döntések kikényszerítésére is sor kerülhetett volna. Ennek az esszének éppen az a legsúlyosabb mondanivalója, hogy egy nemzet helyes történelmi lépéseihez ép nemzeti tudatra van szükség, ennek pedig alapeleme a reális, minden fontos részletre kiterjedő tájékoztatás, nyílt bevallása a tényeknek. A döntések csakis így lehetnek egy nemzet döntései, egyébként csupán a hatalmát mindenáron óvni kívánó vezetőréteg dönt az egész nemzet helyett. Nyilvánvaló szellemi nyitódással függ össze, hogy Magyarországon ma éppen a memoárirodalom a legnépszerűbb, a társadalomtudományok közül pedig a történettudomány. Egyelőre az is tény azonban, hogy irodalmunk nemzettudata a történelem újraértelmezésével, történetszemléletünk korrekciójával érdemben kényszerűen megállt a második világháború idejénél, illetve az ötvenes évek elejénél . V Eddig arról beszéltem, hogy a mai magyar irodalom nemzettudatának milyen egységesítő elemei olvashatók ki a müvekből, s ebben a vonatkozásban lényegében három tényezőt vettem futólag számba: az összmagyar szemlélet lassú bontakozását, a nemzetiségi magyarság veszélyeztetettsége elleni fellépést, s történelmünk némely csomópontjának új szemléletű tisztázását. Ezeket olyan elemeknek tartom, melyek kiszélesítése, további erősítése fontos feltétele az egészséges nemzeti önismeretnek és nemzettudatnak. A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű: a magyar irodalom kényszerű politikai túltelítettsége ugyanis szorosan összefügg "zsákutcás történelmünk" (Bibó István) tragikus fordulatainak sorozatával. Ezek a fordulatok viszont minden egyes alkalommal a nemzettudat újabb és újabb zavarát, tragikus megosztottságát mélyítették. Az irodalom vonatkozásában is nyilvánvaló, hogy XX. századi történelmünk az addigi törésvonalakhoz minden fordulóján újabbakat illesztett az adott történelmi kényszerszituáció megítélésének különbözősége folytán, mely többnyire neofita buzgalommal, bűnbakkereséssel, a másik oldalon pedig egzisztenciális 30