Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
mért olyan sok a félember, a kiégett, az idegbeteg? Mért olyan kevés a fiatal és mért temetnek annyit? * # * Nagy kanyarok után Bethlen Gábor vallomásához kell visszatérnem. Előbb a náció, aztán a religió. Nálunk ez évtizedeken át fordítva volt. Előbb a religiónak beillő ideológia uralkodott, aztán a csöndes, de kéjes megtagadása, a nemzet pedig félájulatban aludt. Ez a fölcserélt sorrend még tán akkor is tévedés lett volna, ha a magyarság egyetlen hazában élne, egyetlen állam keretében, de így, hogy hat felé, tíz felé, húsz felé él, különös szerencsétlenség. Van-e valami, ami ezt a szétszakadozott szigetvilágot — Nagy Károly szavával szólva — sziget-magyarságot összekötheti? A politika semmiképpen. Egyrészt, mert a politikai gondolkodás csak kis részét érinti és fejezi ki a valóságnak; másrészt azért nem, mert a szétszakadás épp a politikai különbségek miatt történt meg elsősorban. Lehetne például a nyelv, az irodalom, a történelem; lehetne az emlékezet, vagy akár a legegyszerűbb igazságérzet, amely belefészkeli magát az ember gyomrába és azt súgja: "Lehetetlen, hogy a magyarság bukdácsoló, tragikus sorsának az alakulásában egyedül csak mi magyarok vagyunk a bűnösök. Ha pedig ez lehetetlen, akkor morális okokból is ki kell tartani magyarságunk mellett." Ismétlem, kínálkozik többféle változat is, de ami mindezt összefoglalja, nem lehet más, mint a történelemből elősugárzó közös ihlet, amelyről József Attila beszél a nemzet kapcsán. Ez az a pillanat, amikor illenék meghatódni. Csakhogy az ihletnek semmi köze az érzelgősséghez. Mint ahogy a nemzetnek sincs. Mert a nemzet nemcsak emelkedett érzelem, de lehet veszélyes, bűnös, kalandos, sőt kimondottan ostoba is. Sose felejtem el életem egyik különös eseményét, amikor ez a közös ihlet jó értelemben megérintett. A hetvenes évek elején egy fiatal erdélyi parasztcsalád érkezett hozzám vendégségbe. Sose jártak még sehol. Magyarországon se. Velük jött két fiacskájuk is. Az egyik nyolc, a másik tíz év körüli volt. Elindultam velük a városba kicsit szétnézni. Legnagyobb ámulatomra a két fiúcska — falusi létére -- nem a magas házakat bámulta meg, nem a hidakat, a hajókat, a Margitszigetet, hanem azt, hogy a föliratok magyarul olvashatók. Cukrászda! óra és ékszerüzlet! Virágbolt! Húsbolt! Patyolat! Behajtani tilos! — Mióta élnek, nem láttak ilyet. Én a szüleikkel ballagdáltam nézelődve, ők ketten azonban tíz-húsz méternyire előre szaladtak mindig s minden elolvasható betűt fölfaltak. Arcukon öröm és riadalom cserélte egymást: nem fogynak-e el egyszer a föliratok? Ezután az eset után pár nappal érkeztem én először Amerikába, előadói körútra, Püski Sándor meghívására. A fogadtatás vegyes volt: akadtak rögtön fönntartás nélküli barátaim és, persze, olyanok is, akik Kádár-huszárnak néztek. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetéről számoltam be, több esztendőn át tartó személyes élményeim alapján, a kétségek, a gyanúsítások föloldódtak és valami közös nevező teremtődött bennünk. 20
