Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. (106.) szám
benne foglaltatott, hogy magyar voltom miatt lőnek és bombáznak, igencsak tudatosította bennem hovatartozásomat. A következő négy év még inkább: ezt az időszakot lágerben töltöttük, mely továbbra is Magyarország volt, mégpedig egy igen tarka kis Magyarország; és minden oldalról Ausztria vette körül. fii és ok, ez volt az ellentétpár — noha családunkban mindenki igen jól beszélt németül. Saját barakkiskolánkba jártunk, saját színházunkba, saját istentiszteleteinkre, és volt saját cserkészcsapatunk. Politikai és állampolgári neveltetésem — vagyis inkább neveltetésffTiX:, hiszen sokan voltunk gyerekek — folytatódott. Úgyszólván semmi köze nem volt az amerikai fogalmak szerinti — nemhogy a marxista értelemben vett — politikához és állampolgári ismeretekhez; mindössze ebből állt: szeresd Magyarországot, teljesítsd a kötelességedet, mondj igazat. Akkoriban még egyikünk se tudta, hogy az a Magyarország, amelynek szeretetére és szolgálatára tanítanak bennünket, mindörökre megszűnt. Idővel azután sor került erre a felismerésre; maradni lehetetlen volt, Magyarországra visszamenni elképzelhetetlen — nekünk, minthogy apám minden lapját szülőföldjére, Erdélyre tette föl, nem is volt hová hazatérnünk. Egy lehetőség nyílt még, a kivándorlás — és a többség emellett döntött. Most már tudom,1 hogy a felnőttek szinte mind tudták: Argentínából, Brazíliából, Ausztráliából, az Egyesült Államokból nem lesz visszaút — de erről sohasem beszéltek, s életük végéig nem vallották be, még maguknak sem. Néhányan, szerencsés módon, olyan helyen telepedtek le, ahol már éltek magyarok, megvoltak a kialakult magyar lakta környékek,3 a magyar egyházak és szervezetek, így nekik valamivel könnyebb volt az átállás. Minekünk az amerikai élet az Appalache4 nyomorúságos vidékén kezdődött; volt negyven hektár földünk, de öszvérünk nem.5 A hegytetőn álló, kátránypapír tetejű6 viskónkban se vezetékes víz, se villany; és persze közel s távol semmi és senki magyar. Ami engem illet, ez az elszigeteltség a maga módján gyorsította beilleszkedésemet: az első év végére semmiben sem különböztem osztálytársaimtól, akikkel együtt jártam a kis, két helyiségből álló vidéki iskolába — illetve csak abban, hogy talán jobban beszéltem és kétségkívül jobban írtam angolul, mint ők. Ámbár ez nemcsak az én érdemem, hanem a tanítóké is, kiváltképpen egyiküké, aki minden igyekezetével azon volt, hogy a nyelvtanulás mellett az országról is minél több ismeretet szerezzek.7 Az első leckém amerikai állampolgári ismeretekből voltaképpen a minket körülvevő amerikaiak hihetetlen kedvessége, tapintatos segítőkészsége volt. Nélkülük, nem is tudom, hogyan éltük volna túl az átmeneti időszakot. Az Appalache vidéke természetesen csak ideiglenes megállóhely volt. Miután eltöltöttünk egy évet a hegyen, és kettőt bent a településen,8 egy 3. "Neighborhoods” -- városnegyedek 4. Appalachia 5. "...on forty acres, but without the mule.” A fordító, aki kitűnően tud angolul, nem ismeri az amerikai polgárháború történetét: "Forty acres and a mule!” volt a rabszolgafelszabadítók csatakiáltása, ezt ígérték a feketéknek. Negyven akkeren gazdálkodtunk, igaz. de nem a sajátunkon; az egész négyszemélyes család havi jövedelme negyven dollár volt. 6. "Tarpaper shack”: Nemcsak a teteje, az egész burkolata a deszkaépületnek kátránypapírból volt, télen átsüvített rajta a szél. 7. Hadd álljon itt Barbara Gentry neve, akivel azóta is — majdnem negyven éve -- tartom a kapcsolatot. 8. Az észak-virginiai Front Royalban. 35
