Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
Ez a nemzedéki program, tapasztalatom szerint, elsősorban a Magyar Baráti Közösség munkája során érvényesül, nemcsak a Lake Hope-i konferencián, hanem az észak-amerikai kontinensen szétszórtan élő ITT-OTT-tagok köznapi tevékenységében is. Számos helyen találkoztam jólműködő magyar hétvégi iskolával, ahol a másodikharmadik nemzedékbeli amerikai magyar fiatalok tanulhatnak a család nyelvén, ismerik meg a magyar történelmet, irodalmat, a népi kultúra hagyományait, Magyar Házakban jártam (közöttük talán a vancouveri jelentette számomra a legnagyobb élményt), amelyek mindenütt a magyar kulturális, illetve társas élet tűzhelyei, és katolikus, illetve református magyar egyházközségekkel találkoztam, amelyekben nemcsak a keresztény ökumenizmus jótékony szellemisége érvényesül, hanem megteremtődik a magyar közösségi élet is, igazolva a legutóbbi Anyanyelvi Konferenciának azt a felismerését, amely szerint a magyarságtudat legfontosabb otthonai a szétszóródásban ma a magyar egyesületek és gyülekezetek. Csak egy-egy példát említenék: az egyesületek közül a Los Angeles-i Arany János kultúrkört, amely nemrégiben külön emlékfüzetben vetett számot tíz esztendős tevékenységének eredményeivel, s ebből a füzetből is látható, hogy az önkéntes előadók — Trombitás Dezső református lelkész, Kannás Alajos költő, Birnbaum Marianna és Strém Géza egyetemi tanárok és mások — milyen áldozatos munkát végeznek, hogy a Californiában élő sokezer magyar ne szakadjon el teljesen a magyar kultúra élő forrásaitól. Ugyancsak a fél-dunántúlnyi terjedelmű Los Angelesben találkoztam a San Fernando-völgyi magyar református gyülekezettel, ahol Kálmán Szabolcs nagytiszteletű úr és pesti Zeneakadémiát végzett, kórusvezető felesége gondozza a néhány száz főt számláló kis magyar közösségnek nemcsak a lelki életét, hanem a nemzeti tudatát, anyanyelvi hűségét is. Ezekben a gyülekezetekben győződtem meg arról, hogy az amerikai magyarság nemzeti identitásának megőrzése nemcsak fontos, hanem elvégezhető feladatot is jelent, és a gyakran hősies áldozatvállalásnak emberi-közösségi küldetése, értelme van. Folytathatnám a beszédes példák sorát, s bemutathatnám az amerikai magyarság néhány igen tevékeny képviselőjét is, például Éltető Lajost, aki németet és spanyolt tanít a távoli Portland egyetemén, s nemrégiben meghonosította a magyar nyelv oktatását is (elsőnek, éspedig kitűnő eredménnyel, született amerikai feleségét tanította meg magyarul), Nagy Károlyt, aki a hírneves New Brunswick-i Rutgersegyetem szociológia-professzoraként vállalt a hétvégi magyar iskolában tanítói szerepet, Püski Sándort, aki New York-i könyvesboltjában szinte egész Észak-Amerika magyarságának könyvellátását végzi, s emellett arra is jut ereje, hogy könyveket jelentessen meg, előadókörutakat szervezzen, Bojtos Lászlót, aki templomokat tervez és épít Ohio állam-szerte s közben mérnöki pontossággal szervezi a Magyar Baráti Közösség konferenciáit, vendégeinek amerikai körútját is, Tamási Miklóst, aki vancouveri erdészmérnökként igazgatja az ottani Magyar Ház életét, szerkeszti a Tárogató című lapot, s emellett vallomásosan szép verseket ír (Eszkimó szerelem című kötetét idehaza nem is ismerik), Miklóssi Istvánt, aki a világ végén: a kanadai Calgaryban szerkeszti a magas színvonalú Nyugati Magyarság című lapot, vagy Értavy- Baráth Józsefet, aki Atlantában adja közre a Hungarian Cultural Foundation angol nyelvű könyvsorozatát, amelyben Petőfi, Ady és József Attila válogatott versei mellett olyan történelmi, illetve művelődéstörténeti munkák láttak napvilágot, mint Edsel Walter Stroup, az akroni egyetem tanára Hungary in early 1848, Mályuszné Császár Edit The theater and national awakening vagy Z. Kramár From the Danube to the Hudson (1850-1900) című — ez utóbbi a magyar kivándorlással foglalkozó — kötete. Az amerikai magyar szellemi élet kétségtelenül számos olyan értéket hoz létre, amellyel a magyar kultúra külföldi recepciójának felmérése során nekünk is számot kell vetnünk, amelyet kell ismernünk. Igen, az amerikai előadókörút, amelyet bátran nevezhetek tanulmányútnak is, talán ezzel a legfontosabb tanulsággal szolgált: ismernünk kell egymás munkáját, szellemi birtokunkba kell vennünk egymás eredményeit. A Reménység Tavánál rendezett összejövetel ebben a tekintetben figyelmeztetést, egyszersmind jelképet jelent: arra a közös reményre utal, hogy egymás megismerése, számontartása nemcsak szükséges, hanem lehetséges is. Mondhatnám így is: jövője van. Valóban, én abban 29
