Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
konkurrenciát is főleg a hasonló helyzetű nemzsidók számára jelent, ezért az antiszemitizmus is ezekben a körökben jelentkezik elsősorban. E konkurrenciaharcnál érdemes egy kicsit elidőzni. Egy piacgazdaságon alapuló, parlamentáris berendezkedésű országban a különböző területi, foglalkozási stb. alapon szerveződő érdekkapcsolatok konfliktusai a pluralizmus elvének megfelelően nyílt versenyben folynak le. A verseny résztvevői a siker érdekében szándékaikat, elképzeléseiket szociális tartalmú ideológiákkal, érvrendszerekkel próbálják legitimálni. E viták során a felek elsősorban nem múltbeli érdemeiket próbálják meg különböző objektívnek szánt bizonyítási módszerekkel igazolni, hiszen erre egy olyan gazdasági szisztémában, ahol a piac, a fogyasztók értékítélete a döntő, nincs is szükség, mert a teljesítmények amúgy is mind ellenőrizhetők, a társadalmi szituációk pedig átláthatóak. A szavazásokban a többség szava dönt, de a politikai intézményrendszer lehetőségeket ad a kisebbségek jogainak garantálására, az érdekükben való nyílt lobbyzásra is — azzal a hallgatólagos kikötéssel, hogy megmaradnak a kisebbséget megillető státuszban, és ennél többre nem törekszenek. A bürokratikus-elitista hatalmi rendszerű társadalomban az érdekérvényesítés mechanizmusa és ezzel kapcsolatban a nemzeti-etnikai jellegű politikai akaratkifejezés feltételei és módozatai ettől merőben eltérnek. E társadalmak közé számíthatjuk a többé-kevésbé desztalinizált kelet-európai rendszereket is, amelyekben a nemzeti ideológia legitimáló szerepe az egyre formálisabb rituálévá váló marxizmus rovására egyre növekszik, és amelyek egyre inkább egy konszolidált, sui generis társadalmi fejlődés útjára lépnek. E fejlődés egyik jellemzője hogy — hasonlóan a harmadik világ legtöbb országához — magán viseli a modernizáció kiváltotta kettős, ellentmondásos társadalomfejlődés jegyeit. Egyfelől gyors ütemben igyekszik adoptálni a kapitalizmus vívmányait és felzárkózni a fejlett világhoz, másfelől a tradicionális értékeket, nemzeti identitását is igyekszik megőrizni. A kommunista országok közül Magyarországon érezhető a leginkább egy olyan folyamat, amely az utóbbi kettősséget nemcsak az állami beavatkozás révén hordozza magában, hanem a spontán mozgásokban is. Magyarországon ui. a hatalom — pragmatikus, óvatos kormányzási stílusának megfelelően -- jelentős mértékben dezideologizálódott, és lazított a társadalom szigorú ellenőrzésén. Ennek révén lassan regenerálódni kezdenek azok a társadalmi szerveződések, amelyeket a sztálinizmus már-már teljesen szétrombolt. Sok tekintetben újjáelevenednek a II. világháború előtti feudálkapitalista rendszer vonásai. Emellett számos olyan folyamat is megfigyelhető, amelyet a már végbement eredeti tőkefelhalmozás és a modernizálódás indukál. Ezekre is az jellemző azonban, hogy alapsejtjeik nem annyira az individualista, vállalkozó egyének, hanem a különböző családi-, rokonsági informális csoportok, amelyek anyagi gyarapodásukat, családi boldogulásukat a hatalommal való békés együttélésben, a korrupciós csatornák szégyenlősség nélküli kihasználásában keresik. Az állammal való módus-vivendi megtalálása annál is könnyebb, mert az uralkdó bürokrácia természete ettől a neofeudalkapitalizálódástól cseppet sem idegen. A bürokrácia ugyanis egyszerre képvisel egy modernizáló racionalitást és egy tekintély-elvű korporativ tradícionalitást. A hatalomgyakorlás stílusa Magyarországon egyébként is egyre inkább paternalista, patriarchális színezetet kezd ölteni. Egy bürokratikus-etatista berendezkedésű országban, ahol nincsen parlamenti demokrácia, de a civiltársadalom autonómiája sincs teljesen eltiporva, nem kapitalista, hanem feudális pluralizmus van. (Ez a megállapítás természetesen a harmadik világ legtöbb országára nem vonatkoztatható.) Nem pártok, nyilvánosan megjelenő érdekkapcsolatok igyekeznek különérdekeiket érvényesíteni, hanem klikkek, maffiák, informális lobbyk csatáznak a színfalak mögött. A különérdekek ez utóbbi esetben vagy nem is kívánnak általános szintre emelkedni, hanem csak privilégiumaik megtartásáért csatáznak, vagy ha mégis ezt teszik, akkor nem az alkotmányos jogrend legfőbb tekintélyéhez igazodnak, hanem az állami erőszak túlhatalmához, és 14
