Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
Gazdasági Közösség Közös Piac szervezete, és ebben az irányban fejtettek ki tevékenységet az európai méretekben gondolkozó magyar politikusok is, ezt tette a Csehszlovákiából elszármazott illetve 1945 után erőszakkal kitelepített és jelenleg Magyarországon élő értelmiségiek népes csoportja, továbbá Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós magyar írók, a prágai Charta 77 polgárjogi csoportosulás, a budapesti Inconu csoport, a prágai VONS -- az Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága, és négy pozsonyi szlovák értelmiségi a szlovák katolikus ellenzék valamint a csehszlovák demokratikus ellenzék ismét tagjai: Jan Carnogursky jogász, Jozef Jablonicky történész, Milan Simecka és Miroslav Kusy filozófusok. Valóban sorolhatnám tovább a neveket és társadalmi szervezeteket, csoportosulásokat. Azonban még sok mindenről és sok mindenkiről nem tudok, nem tudhatok, mert a börtön falán kívül sem lehet teljes az informáltságom. így hát nem csupán a csehszlovákiai, magyarországi, erdélyi és romániai, nyugat-európai és amerikai, ausztráliai és japán barátaimnak és ismerőseimnek valamint a felsorolt személyeknek és szervezeteknek köszönöm a támogatást és a szabadulásom érdekében kifejtett tevékenységüket és áldozatukat. Csakhogy most emlékeztetnem kell a két évvel ezelőtti soraimra. Akkor azt írtam, hogy nem mondok köszönetét senkinek, mert az igazság érdekében kötelessége kiállni minden igaz embernek, mert ha egy helyen veszélyben forog az ember teljes élethez való joga, akkor ugyanez megtörténhet bárhol másutt a világon. Ennek ellenére mégis köszönetét mondok magam és családom nevében. Ugyanis az a véleményem, hogy meg kell különböztetni a megmentésem érdekében kifejtett mentőakciókat attól a támogatástól, amelyet ennek kapcsán az a politikai ügy érdemelt ki, amely miatt börtönbe kerültem. A személyem tulajdonképpen véletlenszerű, mert a helyzet választott ki engem erre a célra. Azonban a csehszlovákiai magyarok helyzete nem véletlenszerű, mert a nemzeti-politikai önzés, a többségi nemzet egy részének a kisebbséggel szemben felkorbácsolt ellenérzése, bel- és külpolitikai hatalmi érdekek és érdekellentétek és erőszakos nemzetközi döntések hozták létre ezt a kisebbséget, illetve sújtották kisebbségi sorssal a magyarság egy részét, valamint tették helyzetét és emberi létét bizonytalanná. Ezért ennek a helyzetnek az enyhítése vagy megszüntetése már nem személyes ügy, de nem is csupán a kisebbség ügye, hanem a nemzetközi politikai lelkiismeret része. Ezért úgy érzem, hogy a felsorolt szervezetek és személyek közül ki kell emelnem a csehszlovákiai demokratikus ellenzék részéről megnyilvánult támogatást, mert ez talán egy árnyalattal több reményt teremthet egy olyan párbeszédre, amelyet a térség nemzeteinek valódi érdekei parancsolnak. A nemzetközi támogatás és segítség is ebbe az irányba hatott, azáltal, hogy megfékezte a magyar kisebbségi jogvédelmi tevékenységét megtorló bosszút. Es ezt szolgálták azok a csehszlovák politikusok is, akik az utolsó pillanatban visszatartották a megtorlás erőit. Tehát a szabadulásom egy távolabbi célt is szolgált: nem növekedett a jogsértésekből származó közép-európai feszültség, és nem romlottak egy értelmesebb és igazságosabb jövő lehetőségei. Igencsak jó lenne, ha a kisebbség jogainak jövőbeni korlátozásával nem tennék tönkre ezeket a maradék esélyeket, és nem kellene igénybe venni ismét a nemzetközi közvélemény és a hazai demokratikus erők szórványainak mentő támogatását. Mert míg csupán mentőakciókban és védelemben merül ki az erőnk, kevés lehetőség nyílik a jövő értelmesebb építésére. Most pedig arra kérem a New York-i Hungarian Human Rights Foundation, a budapesti "Duray Bizottság" és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága Információs Csoportjának tagjait, valamint a Charta 77 szóvivőit, hogy továbbítsák levelem azoknak, akik szolidaritásukkal hozzájárultak szabadulásomhoz és ennek révén - amint említettem - a közép-európai politika biztatóbb jövőképének esélyéhez. 28
