Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 4. szám

keres. (Megjegyzem, hogy 1944. október 17.-tol kezdődő illegalitásom első 10 napját a Kárpáti-testvérek gellérthegyi villájában töltöttem: ilyen valóságos élethalál mélységű volt a mi barátságunk.) Hamar összehoztam Pistát és Gézát; a legnagyobb örömömre Gézának a rendőrségnél és az ügyészségnél megvolt a hívő és náciellenes kapcsolata. A Géza elé kerülő bűnügyek nem lehettek természetesen főbenjárók (feketézés, árdrágítás, könnyebb testi sértés, stb.), az ítélet felső határa is elég alacsonyra volt megállapítva, de súlyosabb esetben néhány hónapos börtönt is kiszabhatott. Az én dolgom már csak az volt, hogy "szállítsam" a megmentendő személyt s előkészítsem az illetőt a "helyes" viselkedésre. Mivel a menekülő számára éppen a börtön jelentette a menedéket, nem fellebbezett, tehát az ítélet nyomban jogerőre emelkedhetett. Elmondhatom, hogy minden ilyen akciónk sikerrel járt. Általában az 1938-1945 közötti, különösen pedig a német megszállást követő tébolyhelyzetben számunkra egyetlen nagy pozitívum volt a vigasztaló, számomra különösen 1942.-től az, hogy tanúja, részese lehettem a — profánul szólva — rendes emberek egymásra találásának, a magyarán keresztyén és a krisztusian magyar láncolat kialakulásának (éppen a legválságosabb helyzetekben). E "láncolat" egyik, sajátosan munkálkodó erőssége Bibó István volt.

Mindenkitől különbözött abban, hogy "sokszorosítani" tudta magát, vagyis — nem csekély meglepetésemre — a minisztériumban és más közületben megtalálta azokat a vele azonosan gondolkodó embereket, akikre építhettünk. Elgondolható, hogy akcióinknak megvoltak a nélkülözhetetlen irodatechnikai feltételei is, de Bibó István a lebonyolításhoz szükséges személyi gárdát is kialakította: az altiszttől a segédhivatali főnökig, egyik-másik kollégájától az éppenséggel döntő igen magas feletteséig. Azt a lelki és intellektuális alapzatot, érvényrendszert, amellyel sokakat megnyert, később (1948-ban) a Válasz október-novemberi számában publikált, ma az esszé-irodalom klasszikus gyöngyszemének tartott remekelésében nyilvánvalóvá tette. Vázlatosan ismertethetem csupán: a németektől ránk kényszerített, a hazai nácibarátoktól kierőszakolt helyzetben és a német megszállással is manifesztált nemzet-tiprásban a magyar középosztály nem folytathatja azt a magatartást, amire őt a független haza felsőbbsége előtt tett esküje kötelezi, hiszen — különösen 1944. március 19.-től — már nem a független Magyarországon végzi teendőit. Ezért aki valóban magyar és igazán keresztyén, mindent megtesz azért, hogy a külső-belső elnyomó szándékát meghiúsítsa, e szándék valósulását lehetetlenné tegye, vagy jócskán késleltesse. Ez a szemlélet, sajnos, távol állt a magyar hivatalnoki gárdától. Visszatekintve 1948-ban 1942-44-re a magyar hivatalnoki karnak azt a részét, amely nem észlelte magyar és keresztyén érzékenységgel a gyökeresen megváltozott helyzetet, Bibó István keményen marasztalta el; idézem: "... meg kellett volna állapítani az egész államhatalom politikai, erkölcsi és jogi törvényességének a részleges, majd utóbb a teljes megszűnését és ennek megfelelően cselekedni ... Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeletéit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék." (Válasz, 1948. október-november, 786. old.)

Soraimat zárva a BIBÖ EMLÉKKÖNYV 331. oldaláról idézem saját tanulmányomból, hogy "Bibó Istvánra emlékezve nem kevesebbről kell szívemre tett kézzel tanúvallomást tennem, minthogy az az egyetlen igaz, az a homo specialissimus volt, akiből legalább még kilencre lett volna szükségünk."----30

I

i