Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
De látom a patakocskákban csörgedező vért is a Kossuth Lajos téren, az orvtámadó ávósok gyilkos sortüze után. Azután pedig — s ezt ne felejtse el senki! — győz a forradalom. Forradalmi bizottságok alakulnak, újjászerveződnek a demokrácia megfojtott pártjai. Visszafoglaljuk, szerencsére vér nélkül, a Kisgazdapárt Semmelweiss utcai székházát, titkár vagyok a gyorsan megalakult intézőbizottság előszobájában. Onnan nincs messze a Tudományegyetem, részt vehetek a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának néhány ülésén, ahol megelégedetten figyelem, hogyan érlelődnek volt kommunisták a demokrácia híveivé. Még arra is van idő, hogy a Parlamentbe elgyalogoljak, itt meg az derít fel, hogy a küldöttségek tagjai között tucatszámra ismerem fel a sokat szenvedett volt politikai foglyokat, főként recskieket, amint épp jelesen vizsgáznak emberségből: nyomát se látom a bosszúvágynak. A MEFESZ-t újjáalakító diákok közé is benézünk néhányan, olyanok, akik a háború után ott bábáskodtunk az első MEFESZ születésekor. Vállalatom dolgozói meghívnak a Forradalmi Bizottságot választó közgyűlésre, ott mondom az egyetlen beszédet nagyobb hallgatóság előtt. Mondanivalóm csak egy van: emberséges bánásmódot kérek a bűnösök számára: mi ne kövessük az ő példájukat! Mindez azonban csak mozaik, ami széthullna kötőanyag nélkül. Mi tehát az, ami bennem az emlékeket összetartja, s amit utódainknak sem szabad elfelejteniük? Hitem szerint az, amit Németh László így fogalmazott meg híres cikkében, az Emelkedő Nemzet címűben: "Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg nemcsak nekem de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett." Igen, az volt életem legnagyobb élménye, a sors legszebb ajándéka, hogy "az emelkedő nemzet" része, atomjainak egyike, röviden: hogy 1956 októberében magyar lehettem. * * * Kedves Barátaim, ezt a rövid visszaemlékezést mondottam volt mikrofonba a 25-ik évfordulón, amikor felejthetetlen barátom — barátunk — Kiss Sándor kérésére én is vállaltam, hogy megszólaljak az általa szerkesztett -- és Baráti Közösségünk áldozatkészségéből elkészült — jubileumi hangszalagon. Most, a 30-ik évforduló előestéjén se tudok okosabbat vagy fontosabbat mondani, többet pedig nem is akarok. Lesznek itt nálam hivatottabbak, akik majd méltóképpen megemlékeznek forradalmunkról, azt azonban illőnek tartottam, hogy a bevezető istentisztelet se múljék el 1956 októbere említése nélkül. Igazi mondanivalóm mégis a Dániel próféta könyvéből felolvasott történethez kapcsolódik. A Bibliának ugyanebben a könyvében található a talán még jobban ismert epizód az oroszlánok barlangjába zárt Dánielről. Ismeretes, hogy az Úrnak angyala bezárta volt az oroszlánok száját és a próféta sértetlenül került ki a fenevadak közül. Ha nem is olvastam végig a mai történetet, ismeritek a Bibliát, tudjátok, hogy a három zsidó férfiút is megkímélték a lángok a tüzes kemencében. Szép prédikációt lehetne mondani mindkét csodálatos megmenekülésről, a hit erejéről, a "szabadításra hatalmas" Isten mindenhatóságáról. Én azonban ez alkalommal a történetnek nem erről az oldaláról akarok beszélni, hanem a "három zsidó férfiak" emberi magatartásáról. Szándékosan hagytam el a történet végét, hogy az utolsó mondat az legyen, amelyre fel akarom hívni figyelmeteket: Van nekünk Istenünk, aki "hatalmas a szabadításra", aki kimenthet bennünket a tüzes kemencéből. "De ha nem tenné is, tudtodra legyen néked, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük és a szobrot, amelyet emeltél, nem imádjuk." Ha a megfenyegetett emberek csak ennyit mondtak volna: persze hogy nem imádjuk a te isteneidet, miért imádnók őket? -- minket a mi Istenünk úgyis megszabadít... szép kis kerek tanítómesét olvastam volna fel, amelyből könnyű volna levonni a nyilvánvaló tanulságot. Am engem a történetben az a félmondat izgat, hogy "de ha nem tenné is." Azt hiszem, minden gondolkodó ember felteszi a kérdést: van-e 14
