Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 3. szám
Hogy véget vetettek valaminek: ez igaz. De nem véres eseménysorozanak. hanem véres eseménysorozattal vetett véget a szovjet haderő és utána a Kádár rendszer karhatalma a magyar nép függetlenség- és szabadságtörekvéseinek. Hogy polgárháborúhoz állt volna közel az ország -- az nyilvánvaló diszinformáció, amit mindenki tud, aki csak egy kicsit is ismeri az 56-os forradalom történetét. Nem polgárháború, hanem - ahogy Király Béla kifejtette - "az első háború szocialista országok között" verte le a forradalmat. háború, zsarnokság, forradalom nemzedéke. Mire emlékezhet az 56-ban fiatal tanító, egy olyan nemzedék tagja, amelyik tíz éves volt a második világháború végére, az ötvenes évek zsarnokságában élte át serdülő korát és huszonegynéhány éves volt az 56-os forradalom alatt? Ez az utolsó a ma élő nemzedékek közt, amelyik mindhárom nemzeti kataklizmát már tudatosan élte át. Aki ma 40-45 éves, az már hálistennek nem rándulna össze, ha ezt hallaná a rádióban: "Műsorunkat bizonytalan időre megszakítjuk. . . Légiriadó! Luftgefahr! Rahó-Nyírség! Légiriadó!", és nem tudja milyen a lóhús csalánmártással és a hullaszag az utcán. Aki ma 30-35 éves az szerencsére nem őrzi jeges szorongás-élmények emlékeit attól, hogy autó áll meg a ház előtt, és nem émelyeg a felállva öt percig tartó ütemes tapstól. És aki ma huszonéves az nem élhette át az 1956-ban a lelki felszabadulás ujjongató boldogságát, a nyílt igazmondás megkönnyebbülését, az országot végre magáénak érző, nemzetté emelkedő nép demokratikus közösségekben működni kezdő szolidaritását. Az átlagos huszonéves és tizenéves Magyarországon csak " ellenforradalmi lázadásról" olvashat 1956. kapcsán, amit "a tőkés rend visszaállításáért" robbantottak ki "jobboldali, fegyveres garázdálkodók", még a legújabb történelemkönyvekben is (pl. Balogh Sándor szerk.: Magyarországon a XX. században Kossuth kiadó, 1985, 401-409. lap.), hacsak nem tud hozzájutni az örvendetesen szaporodó szamizdat kiadványokhoz, vagy a nyugaton élő magyarok kiadványaihoz és a külföldi szakirodalomhoz a forradalom dokumentumairól, teljes igazsága tényeiröl. EMLÉKEZNI. . . Az 1956-ban Fiatal Tanító olyasmire emlékszik, pl, hogy egyszer egész nap keresi a nevét. A negyvenes évek végén a nyolcadik általános után középiskolába lehetett jelentkezni és júniusra az iskolák ajtajára kirajszögezték a felvettek névsorát. F.T. elbiciklizett ahhoz az iskolához ahova jelentkezett, de a neve nem volt a listán. Hátha egy másikba vették fel. Ott sincs. F.T. városában volt vagy hat középiskola akkor. Egész nap biciklizett egyiktől a másikig, nevét keresve, míg végre estére el kellett higgye: sehova nem vették fel. "Osztályidegen" volt. Evangélikus lelkész nagyapja révén ráadásul "klerikális reakciós", apja révén meg "nyugatos". Arra is emlékszik, hogy későbbi középiskolás évei alatt, amikor valahova valahogy mégis felvették, egyre többször hallotta, mondta és félte azt a kifejezést, hogy "elvitték". Többféle változatban: elhurcolták, kitelepítették, eltűnt, deportálták, fogságba vitték, elvitte az ÁVO, vagy csak "elvitték". Ez a fenyegető, sorscsapás-szerű szó egy régebbi emlékét juttatta F.T. eszébe. 8
