Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
MÚLTUNK - JÖVŐNK [Lake Hope, Ohio, 19843 Kedves Barátaim! - Kereken 1B esztendeje, hogy ketten Ludányi Andrással életre szóló barátságot kötöttünk lent a louisianai mocsarak partján, ahol együtt egyetemistáskodtunk. Barátságunk alapja persze közös múltunk volt, s közös* érdeklődésünk a magyar sorskérdések iránt; érdekessége baráti kapcsolatunknak azonban nem ez, hanem hogy az első perctől fogva kifelé irányult. A jóbarát általában az, akivel az ember elzárkózhat meghitten a világ elől, akihez a kölcsönös törődés érzése, tudata fűzi az embert, s mi ebben az értelemben lettünk - s vagyunk - barátok. De minket ezen túl egymáshoz vonzott a közös tenniakarás, s így partnerek is lettünk, fegyvertársak abban az “összeesküvésben,“ melynek ma a Magyar Baráti Közösség a megtestesülése. Összeesküvésünk indítéka egyszerű volt: nem akartunk kiszakadni a magyarság közösségéből. Magyarnak neveltek olyan szülők, akik nem is tehettek másként. Caelum, non animum mutant qui trans maré currunt — mondták a régiek: eget, nem lelket cserélnek, kik a tengeren túlra futnak, s mi ezzel az öntudattal nőttünk fel. Ugyanakkor beláttuk azt is, hogy mi már nem vagyunk emigránsok abban a2 értelemben, ahogyan e szót általában használjuk, hogy az ég fölöttünk Amerika ege, hogy életünket alatta kell leélnünk, s gyermekeinknek is itt kell majd megalapoznunk a jövőt. Más szóval: amerikai tartózkodásunkat nem tartottuk ideiglenesnek, a mindenkori magyarországi helyzet függvényének, mint annakidején még nagyon sokan, a fiatalabbak közül is. De — hogyan lehetséges, lehetséges-e egyáltalán, magyarnak maradni, utódainkban is, a Kárpát-medencétől távoP Minden arra mutatott, hogy a lehetetlenre vállalkozunk. Mégis: tudtuk, hogy ha erre volna megoldás, az nemcsak saját magunknak lenne jó, hanem — ha szabad új kifejezést használnom — keletre szakadt testvéreinknek is. Mert bárhogyan alakul a világ, a magyarságra nézve nem lehet haszontalan, ha itt is, ott is képviselve van. Nem voltunk álmodozók, vagy nagyonis azok voltunk. Mindketten "emigrációban" töltöttük gyermek- és serdülőkorunkat: András a New York-környéki dipi világban, a cserkész mozgalomban, s konzervatív katolikus nemzeti körökben; én végül egy kis ohioi iparváros régiamerikás proletárjai közé plántálva, a helyi református egyháznak pelyhes állú prezsbitereként. Túlságosan is jól ismertük az amerikai magyar életet — András az egyik, én a másik végletét — ahhoz, hogy illúzióink lehettek volna kapcsán. Megtanultuk, hogy emigráciÓ5 intézményeink egyike sem nyújthatja számunkra azt, amire vágytunk s a mit kerestünk. "A magyarságnak halálszaga van" — állapította meg akkoriban egyik kortársunk, aki azóta hátat fordított nemcsak az emigrációnak, de a magyarságnak is (és azóta boldogtalan). Nem volt ellenvetésem. Egyébként Andrással szakmailag is képzettek voltunk a2 emigrációs tudományok terén: ő azért, mert a kisebbségi problematikát tette tanulmányai tárgyává, én meg azért, mert a hajdan életerős, de rég nyomaveszett 19. századbeli német településeket kutattam volt négy ohioi megye területén. Általánosságban sem voltak hát illúzióink. Jól tudtuk: Amerikában eddig még majdnem mindegyik asszimilálható népcsoport beolvadt Éltető J. Lajos [Portland, OR3: 6
