Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 3. szám
hidegháború eseményei, illetve a Rákosi Mátyás-féle politika tették semmivé. A Horthy-korszak felelőtlen és káros nacionalizmusa után olyan politika következett, amely egyszerűen nacionalistának bélyegezte a nemzeti tudat elemi megnyilvánulásait, súlyosan megsértette a nemzeti önérzetet, s ezzel igen nagy mértékben rombolta a természetes nemzeti összetartás tudatát, a nemzeti azonosságtudatot. Ennek az erőszakot és manipulációt sem nélkülöző politikának rendkivül károsak voltak a következményei: a nacionalista mitoszok ellen nem jelenthetett orvosságot a nemzeti érdekeket, a nemzeti önbecsülést figyelmen kívül hagyó politikai gyakorlat, amely a magyarságot mintegy kollektive "bűnös népnek”, "Hitler utolsó csatlósának" deklarálta, a lassanként kialakuló nemzeti közömbösség viszont a magyar társadalom belső kohézióját, összetartó erejét törte meg, s ilyen módon a nemzeti tudat már említett zavaraihoz, a magyar társadalomban igen káros folyamatokat elindító értékorientációs válsághoz vezetett. Nem nehéz belátni, hogy a magyarság helyzetének trianoni átalakulása, s a történelem nagy kihívására adott kétféle, egymástól szögesen eltérő, hatásában mégis egyformán káros válasz, tudniillik a nacionalizmus és a nemzeti közömbösség milyen módon akadályozta a nemzeti tudat egészséges fejlődését, a nemzeti identitás épségének helyreállítását. Irodalmunk azonban e szerencsétlen évtizedekben is a nemzeti tudat épségéért küzdött, noha sohasem olyan helyzetben, hogy a hatalom vagy a társadalmi tudatot irányító mechanizmusok támogatták volna ebben a küzdelemben. Olyan írókra hivatkozhatom, mint Illyés, Németh László, Tamási Áron, Sinka István, Veres Péter, Cs. Szabó László, Déry Tibor, Vas István, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Sánta Ferenc és társaik. A magyar költészet, az elbeszélő és drámairodalom sokat tett azért, hogy se a nacionalizmus, se nemzeti közömbösség ne legyen képes jóvátehetetlen károkat okozni a magyarság nemzeti tudatában, identitásában, történelmi önismeretében, kulturális hagyományainak fenntartásában. Az új magyar költészet közösségi tudatát és közéleti felelősségét jelezte az az érdeklődése, elkötelezettsége, amely változatlan maradt a nemzeti történelem, a nemzeti "sorskérdések" iránt. A huszadik századi történelem, az elszenvedett veszteségek és gyötrelmes válságok csak növelték a költészet nemzeti felelősségtudatát, meg kellett ismerni és meg kellett fogalmazni a régebbi és újabb történelmi események tanulságait. A költészetnek a korszerű nemzeti önismeret és magatartás kialakításában kellett szerepet vállalnia. A nemzeti múlttal foglalkozó versek^'nem ilyen módon időszerű mondanivalójuk volt. A magyar történelem válaszra váró kérdéseivel viaskodott Illyés Gyula ELNYELT NÉP, KOSZORÚ című verseiben, vívódtak velük Vas István (ZÁSZLÓK), Jékely Zoltán (A BUDAI KAPISZTRÁN-TORONYHOZ), Benjámin László (A HALHATATLANOK), / Csanádi Imre (EGY HAJDANI TEMPLOMRA), Csoóri Sándor (IDEGSZÁLAIVAL A SZEL) és mások, ebből a küzdelemből született Juhász Ferenc HALOTTAK KIRÁLYA című eposza és Nagy László JÖNNEK A HARANGOK ÉRTEM című utolsó kötetének több verse. Az országrontó nemzeti veszedelmek: a tatárdúlást, a török pusztítást, a világosi vereséget és a két világháborút sorra idézte fel új költészetünk. A magyar versben életre keltek a függetlenségi harcok és forradalmak tragikus sorsú hősei: Dózsa, Petőfi, Vasvári, a végváriak, a szegénylegények, a prédikátorok és a háború áldozatai. Mindez a történelmi kudarcok és mulasztások tanulságának megfogalmazását segítette, a nemzeti tudat és önismeret gondozásában vállalt közérdekű szerepet. Hasonló felelősségtudat volt tapasztalható a regényirodalom körében, például azokban a történelmi regényekben, amelyek a múlt tanulságainak vizsgálata nyomán próbálták megfogalmazni a jelen feladatait. Az új magyar irodalom történeti érdeklődését a nemzeti önismeret vágya határozta meg, a múlttal foglalkozó irodalom szakítani próbált a történelmi események hagyományosan romantikus ábrázolásával. A történelem igazságát kereste, egyszersmint máig ható tanulságait akarta megfogalmazni. Ez a tanulságkeresés szőtte át Szabó Pál AHOGY LEHET, Féja Géza KURUC IDŐ, című fordulatos cselekményü regényeit. Moldova György NEGYVEN PRÉDIKÁTOR című könyve a protestáns gályarab prédikátorok szenvedéseit mutatta be. Lengyel József HÍDÉPÍTŐK című esszéregénye Széchenyi István alakját és a Lánchid építését idézve foglalta össze a reformkor nagy nemzeti tanulságait. Széchenyi 14
