Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
I I művészseti-kultúráiis elemek felhasználását, s ez sokban járult hozzá a magyarságtudat megmaradásához. A mai helyzet, amely hasonlít a kanadai kormány sugallta "ethnic mosaic" mozgalomból kialakulódó folklór-ujjászületésre, annyiban különbözik az általános európai s benne a magyarországi folki orizmustól, hogy nem közvetlenül, nem spontán ered az etnikumok népi hagyományaiból. Hosszas megszakítás után, szándékos, nosztalgikus válogatás alapján, heterogén elemekből konstruált repertoár az, amit ma az amerikai magyar sajátjának fogad el, s amit csakis az adott társadalmi-gazdasági körülmények viszonylatában értékelhet folklorisztikusnak a kívülálló szakember. Az amerikai magyar kép kialakításában mindenekelőtt az a kései 19. századbeli romantikus hazafias-népies koncepció játszott szerepet, amelyet a honvággyal küszködő korai kivándorló elit hozott magával és formált ki. A népi tömegek számára ez a kép vonzóbb volt mint a sokféle falusi-regiónális paraszti, és ezért alacsonyrendűnek ítélt hagyomány. Az óhazai helyi hagyományok elhagyása és egy standardizált magyar identitás elemeinek elfogadása egy magasabb státus elnyerése érdekében azzal járt, hogy a városi elit befolyása lényegében már korán homogenizálta az amerikai magyar csoportok kultúráját. A naptári és az élet fordulóinak rítusai, hazafias ünnepek programja országosan egy kaptafára készült, meghatározva a helyi szórakozási, társadalmi együttlétek jellegét. A szegényparaszt akkuiturációjának, felemelkedésének első lépése tehát tulajdonképpen az emigráns elithez való asszimi 1 álódással volt azonos. Ez nem volt különösen nehéz, hiszen a regionális kultúrák jegyei: népviselet, tánc, zene, az ételek különleges fajtái Amerikában úgysem voltak fenntarthatók. így tehát az utolsó 80 év folyamán a szüreti bál, a fentről kölcsönzött, absztrakt "magyar ruha", a cigányzene, csárdás, palotás, a pörkölt, a töltött káposzta és a rétes váltak a legnépszerűbb és lassacskán fol ki orisztikussá váló magyar identitásszimbólumokká, a városi úri osztály hatására. Míg 1914 előtt az immigráns elit elnyomta az eredeti paraszthagyományt, addig a második világháború után érkezett bevándorlók vezető szerepet játszottak a magyar etnikus művészet felújításában. A művi elem itt is dominál: nem az egyes vidékek magyarjainak latensen, emlékben pislákoló hagyományát fejlesztették tovább lokálisan másként és másként, hanem részben népszínmű ízű, részben klasszikus paraszti művészetet plántáltak újonnan oda, ahol annak nem volt hagyománya. A modern folklorizmusnak ez a válfaja inkább nosztalgikus nemzeti, mint népi aspirációnak tekinthető: az újonnan bevándorolt magyaroknak az az igyekezete, hogy dalokat, táncokat, kézimunkákat tanítsanak, nyelvtanfolyamokat, vetélkedőket, fesztiválokat rendezzenek a századelejei emigránsok unokái számára. A feléledő kultúr kincsek, mint identitási dokumentumok valóban éreztetik hatásukat. A magyar parasztbevándorlók magyar tudatának változását foglalkozási, gazdasági, társadalmi beilleszkedésük folyamatában lehet vizsgálni. Az első fázisban (burdosház-fázis) a vándormunkási élet szegényes életkörülményei közepette a bevándorlók kulturális értékei nem változtak. Amerika csak ideiglenes munkahely volt számukra, ahol csak annyiban kellett a környezethez alkalmazkodni, amennyiben az az életfenntartáshoz szükséges volt. Csak miután elhatározták, hogy véglegesen megtelepednek, alakultak ki az etnikus telepek a munkahelyhez közel. Az így formálódott lakótelepeken aztán megjelentek a közösség szükségletét szolgáló intézmények, középpontjukban a templommal (amely egyben kulturális centrum is), biztosító, jótékonysági, temetkezési egyletek, magyar élelembeszerzési piacok. Az etnikus településnek, bármennyire átmeneti jellegű volt is, igen nagy volt a jelentősége. Mint az óhazai falu helyettesítője, szükségszerűen enyhítette a két kultúra összeütközését és 31
